Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)
1965 / 1. szám - Illyés Gyula: Szétlőtt temető (vers)
Illyés Gyula: SZÉTLŐTT TEMETŐ A temetőt se kímélték a harcok. Akna érte a mohos angyalarcot. Láb nélkül függ fáján az Úr fia. Csuklótlanul imádja Mária. Végítélet volt. Szétrobbant a kripta. Víz surran, fény kukkant kérdőn a sírba. Hol a halott? Nincs lélektelenebb romhely ennél, nincs reménytelenebb! Holtak haltak itt: gyertyák, őszi rózsák kosztján tél-túl eltengődött rokonság; pára-nénik, gőz-bácsik buborék léte lett ismét, mi volt, puszta lég. Oh, hány szív pukkant végre végleg itt föl — mily transzcendensbe? — az emlékezetből Hány darab idő (mit egybekötött a kegyelet) leng újra, mint a köd! E kő, mely fekszik itt tarkóra esve, tört épp a férj s nő neve közt keresztbe! Az öröklétül írt aranybetűk körül repeszköpések mindenütt. Az elmúlás — a békés! — múlt el itten városnak is sok bomba- s ágyú-tűzben. Zárva a sír-rács, de nincs oldala. A Dávid-csíllag mellett kopjafa, No végre: testvériség! És szabadság! Márkáz még egy-egy törmelék-darabkát német, latin, héber, szlovák rovás: zavart? — rendet csinált a légnyomás, égbe röpítve érc- és fakoporsót s hullatva morzsolt sóként le a csontot. Oh, lappal, szöggel élreállt fehér márvány-jégzajlás, meddig a szem ér! Oh, szörnyű szántó! Hit, remény csíráját kitépő zord egyenlőség-barázdák, barázdák zsírosfényű rögjei — Lehet új mag? Ez alól törve ki? Végleg, ahogy a szemetet kiszórják, mi porzik el több: szeretet, gonoszság? Eső szepeg, tisztogat tétován, mint nők akárm.ely temetés után. Halottak napja. Kezemben a mécs, És nincs hova helyeznem. Konok jövendő, lobogj a szívemben, sisteregj, eső-vert emlékezés!
