Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)

1965 / 1. szám - HAZAI JEGYZETEK - Palkó István: Egy megyei irodalmi pályázat a mérlegen

olyan alacsony szintű, hogy irodalmon aluli és kívüli kísérletnek minősül jelentéktelensége, silánysága miatt. A pályázatoknak erről a rétegéről nem is kívánok tovább beszélni, mert ez nem kritikusi feladat. Csak azt érzem feladatomnak, hogy a többi munka szintjéről rövid összegezést adjak, nem egyes művekre bontottan, mert hiszen ezt az értékelést a bíráló bizottság által kiadott díjak reprezentálják és ezek alapjául szolgáló lektori jelentések adták meg, hanem összképében, és ennek kapcsán néhány elvi megállapítást is tegyek.

A továbbiakhoz abból indulnék ki, Ihogy milyen szintet és társadalmi problematikát képviselnék az elfogadott, jutalmazott vagy dicséretben részesített művek. A legmagasabb szintjét a pályázatoknak verses összeállítások jelentették, de sajnos, jórészt már egyszer vagy többször publikált anyagukkal, tehát nem új, a pályázat alkalmára írt munkákkal.

Ez elvileg kifogásolható, mert így a pályázat titkos jellege már megszűnik. Ez a lírai mezőny művészi megformáltság, igényesség szempontjából az országos átlag szintjén mozog, de tematikájában — bár a válogatások többszínű- ségre törekedtek — mégis szűkkörű, és így nem reprezentálhatja méltóképpen napjaink emberi és társadalmi életének problematikáját. Apró érzelmi vagy gondolati rezdülések ezek a versek zömükben, szordinósak, finoman árnyaltak, de egyben erőtlenek is, nem pedig megragadó vagy megrázó lírai vallomások korunk és társadalmunk legégetőbb kérdéseiről.

Miben rejlik ez a hatni alig tudás még a viszonylag legjobb pályaműveknél is, nem is beszélve a gyengébbekről akár versben akár prózában? Megítélésünk szerint és egyrészt az írói látásmód provincializmusában. Ez a pro- vinoializmus nem vidélkiséget, nem vidéken rekedtséget vagy élést, nem táji tartalmat jelöl és jelent, hanem látószög-nélküliséget, rossz optikát, kicsinyes nézőpontot, téma-távlattalanságot, sok-sők mindent: világos, tiszta meggyőződést sugárzó hangvétel helyett szellemi bujócskázást. Ez a provincializmus tehát nem táji kötődést, nem területi hovatartozást jelent, mert Pesten éppúgy, lehet provinoiálisnak lenni, mint kívüle, hanem írói magatartást, efemér szemléleti módot, az életnek steril szemléletét. Az eredeti meglátások és szemléletmód hiányát nem pótolhatja semmiféle formai útkeresés, műgond! bravúr vagy mélázó sejtetés. Az író horizontnélkülisége a nagy témából is kicsit csinál, a kicsiből meg még kisebbet. A primér írói alapállás és magas látószög pedig a porszemnyiből is jelentősei. Íróinknak általában szintézist teremtő ereje, ehhez elengedhetetlen műveltségi tényanyaga, eredeti látásmódja, pszichológiai kultúrája, stb. stb. nincsen meg, tehát az a plusza, ami valakit, ha már némi adottságai vannak, íróvá tehetne. Az író nem stiliszta, hanem alkotó. Nem a valóságot regisztrálja csupán, mégcsak annak égi mását sem — ahogy Arany hirdeti Vojtina ars poétikájában — hanem újrateremti, azaz művészi értelemben megváltoztatja : szimiborealizálja. Az élménytartalom valósággá változik a művészetben, s a művész így reagálja le élményeit. A művészi szemléletmód számára a jelkép, amit teremt, a teljes realitását jelenti annak a dolognak, amit képvisel, ábrázol, bármi legyen is ez a jelkép: rajz, költemény, regény vagy zenemű. A művészet az elemi, elementáris érzékelhető világ mellett egy második világot hoz létre: a művészetek világát. Ennek ugyan van vagy lehet valóságfedezete, de nem ez a lényege, mert akkor a természet és a világ volna a legnagyobb művész és művészet, hanem a művészet lényege az, hogy másfajta ideorealizáció mint az exekutív-cselekve-végrehajtó, más mint a pei’ceptív = az érzékletes, eidétikus, más mint a normatív, amely az elgondoltalak valóság- és érvényesség110