Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)
1965 / 1. szám - HAZAI JEGYZETEK - Virág Márta: Öt hektó bor
Felmerült a terv, hogy szemináriumszerű beszélgetéseket kellene szervezni a prímásokkal, tájékoztatni őket a szerzők, a korok és társadalmi háttér felől, beszélgetni arról, hogy mit és miért játszanak, mit jelent a közönségnevelés. Csak a kis Dunántúlon ez a néhány földművesszövetkezeti népi zenekar minden este sok száz, sok ezer emberrel foglalkozik, havonta százezrekkel, évente milliókkal — és nem mindegy, hogy miképp. Szüreteltünk. Ez a szüret sem volt sokkal különb, mint a tavalyi — termés szempontjából talán egy kicsit jobb —, csak most már túl közelről szóltak az ágyúk. Egyébként már tavaly is a lányok hordták a puttonyt, meg egy-két „meggyérési” legényke botladozott köztük., de most már azok is eltűntek, mióta a levente korú fiatalságot nyugatra „menekítették”. Akinek meg sikerült kikerülnie ezt a menekítési akciót, az nemigen mutatkozott, nehogy . jóakarói” még esetleg az élettől is megmentsék. Egyszóval: szüreteltünk. A szüreti muzsikát az ágyúk meg az egyéb mesz- szehangzó fegyverek adták Félegyháza felől, de ehhez a muzsikához nemigen volt kedvünk nótázni. Hogy jobban teljen az idő, különböző történetekkel szórakoztattuk egymást, meg magunkat is. Ezek a történetek kivétel nélkül a háborúval voltak kapcsolatban, tele vérrel, széttépett emberi testrészekkel, falhoz csapott csecsemőkkel, ritkábban éhen pusztult emberekkel, akik haláluk előtt már az egeret is msgették. Amíg hallgattuk ezeket a történeteket, arcunk elszürkült, szívünk összeszorult, s amikor már túl nagy volt bennünk a fájdalom és a félelem, minden összebeszélés nélkül elkezdtük a lorettói litániát mondani. A kábító dallamú, monoton imádság ideig-óráig megnyugtatok bennünket. Ilyenkor szentül hittük, hogy ha az az édes szűzanya betakar bennünket a gyönyörűszép világoskék palástjával, hát akkor minket az ógegy- világon semmi baj nem érhet. Aztán valamelyik asszonynak eszébe jutott, hogy a lánykori barátnője skapulárét adott a frontra menő fiának, mégis egy akna úgy szétfröccsent ette a legényt, hogy a komája csak a skapuláréról tudta meg, kinek a darabjai a húscafatok. Ennek a komának meg külön is volt története, mert pár hét múlva ő is elesett, hiába szorongatta még holtában is a rózsafűzért. Mindegyikünk tudott ilyen történetet, el is mondtuk, míg újra megszállt bennünket a félsz, elfogva szívünket az alázat és elölről kezdtük a litániát. De végül is arra lyukadtunk ki, hogy a golyó meg az akna meg a háborúval járó többi rondaság ellen annyit ér az imádság, mint halottnak a szenteltvíz és megint nem imádkoztunk, így múltak a napok, aztán már semmit sem bántunk, csak szerettük volna, hogy minél hamarabb haladjon át rajtunk a front és legyen békesség — élőnek, holtnak egyaránt. Már nem törődtünk az ijedt nagyságák, meg a butaVolly István í 945-ös emlék 104 Öt hektó bor
