Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)

1965 / 1. szám - HAZAI JEGYZETEK - Tüskés Tibor: Egy "műfaj" jövőjéért

lehetőséget biztosítanak, a megjelenés pedig az íróféle embernek éltető elem, levegő, rezonanciát jelentő közeg, a fejlődés, a továbblépés serkentője. További szükségességüket azonban csak akkor biztosíthatják, ha valóban nélkülözhetetlenekké, szükségessé teszik magukat, ha olyasmit tudnak nyújtani, ami sehol másutt nincs meg, s ha ezt olyan szinten tudják felmutatni, hogy közérdeklődésre tarthatnak számot.

Jelenleg még nincs önálló karakterük, a túllbő szépirodalmi anyag nem ad határozott jelleget, műfajilag tulajdonképp ugyanazt találni bennük (verseket, elbeszéléseket, regényrészleteket), mint az irodalmi folyóiratokban. S ha ehhez még hozzávesszük, hogy ennek a szépirodalmi anyagnak a színvonala — a néhány országosan is ismert, valóban kitűnő tehetségű vidéken élő költő és író írásait és az „idegenből” szerzett műveket kivéve — eléggé közepes, igazat kell adnunk annak az olvasónak, aki azt mondja: ..Hát akkor már inkább a Kortársat veszem meg ...”

Ahogy az egyik irodalmi folyóirat létét a másik mellett csak az indokolhatja, hogy valami mást, sajátosat akar adni, valami eltérőt és különbözőt'á többitől, de cseppet sem alacsonyabb színvonalon, ugyanúgy ezeknek az antológiáknak is meg kell találniuk sajátos műfaji jellegzetességüket, színvonalukat pedig a közérdeklődés szintjére kell emelni. E kiadványok csak önmaguk indokolhatják és igazolhatják létüket és szükségességüket. Olyasmit kell nyújtaniuk, ami másutt nem hozzáférhető, s olyan [színvonalon, ami elfogadhatóvá teszi a közlést. A leghelyesebb lenne a „szemlék” irányában fejleszteni őket, mint ahogy például Fehérvárott tették: a Pirkadás után a Fejér megyei Szemle első számát adta ki a megyei tanács.

Több helyen a dilettantizmus veszélye is jelentkezik, főként a szépirodalmi anyagok eléggé kritikátlan közlésében. Ahogy igaz az, hogy megjelenés nélkül senki sem lehet íróvá, az is igaz, hogy a túlkorad és engedékeny publikálás fölösleges agyarakat növeszt, hamis illúziókat és önértékelést szül, majd később — esetleges visszautasitások idején — sértettséget, hiábavaló érzékenységet táplál. Az természetesen továbbra is a vidéki irodalmi antológiák feladata és szerepe marad, hogy a vonzáskörükben élő fiatal, helyi tehetségeket felkutassák és bemutassák, de bangsúlyozottabb gondot kellene fordítani a tehetség nevelésére, kritikai gyámolítására, ami nem elsősorban és azonnal közlést jelent. Az örök helyi dilettánsok ballasztjától való megszabaduláson túl arra kellene törekedni, hogy ezek az antológiák valamiképp tükrözzék azt is, hogy ott helyben mit tesznek a fiatal tehetségek ápolására. Az antológiákban több igényes kritika kaphatna helyet, olyasmi, ami tükrözi a helység, a megye irodalmi életét, szellemi mozgását. Minden nagyobb városban van néhány művelt, irodalomértő tanár, igényes, olvasott könyvtáros, s az ő efféle elemzéseikből, kritikai tanulmányaikból többet nyerhetne a helyi író is, a helyi olvasó is, mint a — néhány kivételtől eltekintve —• közepes versekből és elbeszélésekből.

A szorosabban vett szépirodalmi írások szűkebb helyre szorításával együtt nagyobb teret kellene adni a helyi vonatkozású publicisztikának, irodalmi riportnak, a legjobb értelemben vett helytörténetírásnak. Mire gondolok pontosabban? Semmiképp sem arra, hogy dűlőnevek eredetével, a Toldi szövegvariánsaival foglalkozzanak az antológiák. Ezek közlésére ott vannak az országos szakfolyóiratok, a Századok, az Irodalomtörténeti Közlemények stb. Azt sem hihetjük, hogy egy, az atomelméletet gazdagító fölfedezés valamelyik vidéki antológiában jelenik majd meg. De azt igenis állítom, hogy vidéki antológiáid