Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1964 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Szij Rezső: Krúdy Gyula és Várpalota
Már kizöldült a Bakony, a lombok összehajtanak, barátkoznak, tehénkét legeltet buja füvén egy katonasapkás gyerek, azonkívül aztán nem találkozunk senkivel, csak az erdővel. Megyünk benne, mintha sose lenne vége. A veszprémi országút ez, benne fut a Bakonyban, pandúrok virrasztották át a csillagos égboltozatot, betyárok óvakodó tüzét kereste az éjben a riadt vásáros szeme, az országúiról egyenesen az erdőbe lehet lépni. Bár két lépésnyire esik egyik fatörzs a másiktól, mégis olyan sűrű ez az erdő, hogy nyomban elrejti azt, aki benne tíz-tizenöt lépést halad. Nincs bokra, csak sudár fatörzse. Egyforma, egykorú, egy testvér itt minden fa. Szabályosak, mint a katonák. Ember legyen, aki itt el nem téved. Lomb, fa, fű, kalapnagyságú kék égboltozat. Aztán megint lomb, megint fa, útnak, tájékoztatásnak híre-hamva sincs.”* De nemcsak a Bakony, a távolabbi vidék is megkapja halhatatlan oldalait Krúdy írásaiban. Az a Tempe völgy is, amelynek Jókai nevezte el a Balatont s környékét, egészen Palotáig a Vasárnapi Újság-bán. (1858) — Füred, Veszprém hogyan is maradhatna ki ebből az írásrengetegből. De legjobban mégis Várpalotát szerette, zsalugáteres házait, a bennelevő illatos titkokat, féi'fiakat óhajtó asszonyait, meg az öreg Radicsot, akit nem lehet elfelejteni. De ami azt illeti, Amanda kisasszonyt sem, aki olyan „szép volt, mint Spanyolország”, s akiben nagyanyját, a romantikus sorsú Radics Máriát mintázta meg. 2. Krúdy és Várpalota Diákkoromban egy Apolló-ban megjelent tanulmány indított el a Krúdy élmény felé. Most veszem csak észre, immár több mint három évtizede, hogy Krúdy 1933-ban eltávozott az élők sorából, ennyivel vagyok hát idősebb én is, pedig mintha csakugyan tegnap lett volna. Krúdy már akkor túl járt az ötvenen, s akadnak öregek, akik még mint fiatalurat látták rozzant fiákeren bekocogni a palotai állomásról a „Rejcsur” felé, ahol egy zöldzsalugáteres házban lakott valami kisasszony, aki szépen tudott zongorázni. Legalábbis a palotaiak közül azoknak, akik emlékeznek a kiszűrődő hangokra, tetszett, hiszen különben alig is emlékeznének rá. A kisasszony csak nem a „Palotai álmok” Szekszti kisasszonya? Szeretném ezt is eldönteni, meg sok más egyebet is, amit Krúdy várpalotai vonatkozású írásai vetnek fel. Találkozni azzal a múlttal, amely a történelem logikája szerint Várpalotán is elsüllyedt, az utolsó száz év eseményeivel, szereplőivel, akiknek az élők között talán már emlékük is alig található. Néhány könyvben mégis él ez az egész, visszahozhatatlanul elporladt világ. Erről regél a Várberek, erről susog Puszta-Palota erdőrengetege, ennek titkai hancúroznak a Loncsosban, bujkálnak a Bögrében, a Badacsonyban, üzennek a Józanból, futkároznak a Sárrét ködlepte mezőin és csillognak a fölmerülő vadvizeken. Hátul, bent a hegyekben, bármi legyen is az igazság, mégis csak Mátyásról regél a Bakony s Petőfiről a Várvölgy kebeléből fújó szél. Vele szemben Ősi, Berhida, Peremarton, Pét dicsőséges magyar középkorról, honfoglaló őseinkről, törökverő nagyjainkról felelget a múltba vissza- szálló léleknek. És itt bent a városban, a Sörház utcában, a Mátyás király útjának ódon zugaiban, a halálraítélt Rejcsur egyik-másik házában, még él * Krúdy Gyula: Magyar tájak. Bp, 1959. 140-147. 1. A betyárok országútján e. elbeszélésben 98
