Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)

1964 / 2. szám - SZEMLE - Szabó Jenő: Néhány gondolat a mai osztrák prózáról

Lautréamont mondja valahol, az író arra van ítélve, hogy szemét ne tudja behunyni, állandóan látnia kell önmagát a dolgok világméretű változásában és ezért ma sokkal több erőre, sokkal tisztább látásra van szüksége, mint volt valaha, bármely korban. A ma osztrák írói, költői, festői nem hunyják be szemüket. Alkotásaikra a keresési jellemző és ezt a keresést legtöbbjük ott kezdi, ahol a szülői házból kilépve, abbahagyta saját életét, a második világháború küszöbén, mikor már az őszinte, becsületes írói mondanivalóra nem nyomdafesték, hanem a fasizmus szájkosara várt. A keresésben nem rettennek vissza attól sem, hogy szembenézzenek akkori önmagukkal, megalkuvásukkal, beletörődésükkel, közömbösségükkel, tehát hibáikkal. Ez az önmagukra, múlt és jelenre nyílt kíméletlen szem jellemzi a mai osztrák irodalom nagyrészét, az idősebb nemzedéket, mint Heimito von Doderert, George Saikot, Felix Braunt, Franz Nablt, Karl Heinrich Waggerlt, a középsőt, mint Habecket, Torberget, Tumlert, Tomant, de jellemzi a fiatalokat is, mint Herbert Zandot, Erich Friedet, Hans Lebertet, Ilse Aichingert és még sokan másokat. Közülök négy írót szeretnénk kissé közelebbről bemutatni. Mind a négyüket jellemzi a múlttal szembenéző kíméletlen őszinteség.

Fritz Habeck a középső, az úgynevezett „elveszett nemzedékhez” tartozik, több regénye közül kiemelkedik az Éjfélkor jön a csónak című, amelynek egyik fejezetében az egyén felelősségének határát boncolgatja a tömegek háborújában. Hőse, Milstrey főhadnagy egy megszállt francia kisvárosban találkozik egykori szerelmével, Kit-tel, aki időközben feleségül ment egy francia férfihez. Kit a főhadnagy számára régi, visszavágyott életének jelképévé lesz. Kit azonban megijed a főhadnagy közeledésétől, mert az az ő számára már nem a régi Milstrey, menekül előle, mert „olyan a pillantásod, mint egy gyilkosé” mondja és a főhadnagyból kitör a lelke mélyén rágódó kétségbeesés. Az orosz fronton sajátkezűleg agyonlőtt három embert, akik — amikor csapattestüket az oroszok körülzárták — arra akarták őt kényszeríteni, hogy mindnyájan adják meg magukat. Milstrey agyonlőtte őket, mert neki azt a parancsot kellett végrehajtania, hogy másnap reggelig tartson ki. „Mikor lesz a kötelesség teljesítéséből bűn? Bűn önmagunk ellen?” kiált fel, mert szeretne visszatalálni saját életéhez, levetni a sorsot, amelyet naponta kényszerít reá egy idegen akarat, mert önmaga akar ismét lenni és nem akarja a háborút.

Hasonlóan érdekes a probléma-felvetése Oscar Jan Tauschinski Emlékezz! című novellájának. Az írásban a szinte még gyerekszámba menő Jürgen Stopper SS-szakaszvezető próbára tételéről van szó. Jürgen Stopper nem szimbolikus alak, mégis viselkedése ezer és ezer ember magatartását jellemzi. Jürgen hozzá hasonló gyerekemberekből álló szakaszával egy kis lengyel falu egyik pajtájában két menekült zsidónőt talál. Az egyik Jürgen gyermekkori ismerőse és a fiatalemberrel egyedül maradva, emlékezteti a régi ismeretségre s kéri, hogy engedje őt társával elmenekülni, nem kockáztat vele semmit, ha a levegőbe lő és futni engedi őket, mindenki azt fogja hinni, hogy kötelességszerűen végzett velük. Jürgen úgy oldja meg dilemmáját, hogy a két zsidónő elintézését barátjára, Heveikére bízza. Hevelke — szolgálatmentesség fejében — elvállalja a munkát, de amikor dolgavégezetten visszatér, kitör belőle az undor: „Mondd, mire volt ez jó? Mi értelme az ilyen parancsnak? Holnap elmegyünk innen és a kutya sem törődik vele,

156