Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1964 / 1. szám - Morvay Gyula: Hurcolkodás az élettel (Elbeszélés)
szakadt zsákok hevértek, ott sem volt a vakaró. Se kamrában, sem a házban nem találta Vidáné. „Látja, mennyit hajlogálok, keresem azt az átok vakarót, dehát, látja, hogy nincs. Majd ha maga elmegy, akkor még jobban körülnézek, nincs-e valamelyik szegletben.” Gaál Gerzsonékhoz nyitott be, de már az udvaron megmondta a kisgyerek, az unoka, hogy nagypapa nincs itthon, de bement a házba, hogyhát hol van Gerzson? — Hosszú lenne, Márton elmondani, mondta szemét egyszer megtörülve az asszony. —- Nem szólt az semmit, csak reggelre hideg volt az ágya. Azt se tudtam, hová ment, levelet se tudtam írni, mivel hová írtam volna, hiszen egy fiam, egy lányom van a városban, de mindegyik máshol él. Egy hét múlva kaptam tőle a levelet, hogy „megkóstolta” a városi életet. Elszaladtam a levéllel az elnökhöz, mutatom neki, kiveszi a pipát a szájából, és azt mondja: — Tudom. Mondta. Ügy volt és egy cseppet még most is úgy van, hogy van elég emberünk, de nem mondom, vannak szövetkezetek, ahol vagyonért se kapnak elég munkáskezet. Ilyen tarka az élet. Nem akasztok lábat, Gerzson, ha el akarsz menni — elmész. Az asszonnyal, meg a családdal tedd rendbe a dolgot. — Dehát nem tette rendbe. Azt írta, hogy nem szólt, mert minek szólt volna. Hogy minek hallgatta volna az asszonyrívást. Itthagyott engemet, Márton. Vége az én életemnek. — Hogyanhogy vége? Hiszen szombaton hazajön, tisztát vált, megrakja a tarisznyát, visszamegy, aztán megint hazajön, mint akik a messze-vasúton dolgoznak. — Nem jön haza, Márton. Azt írta, nem jön haza, mert minek jönne haza? Hát mondok, én senki és semmi vagyok neked? Hát az én szerelmem az semmi? Hát hogyan szerettelek én téged, meg hogyan szerettem én a te gyerekeidet, meg a házadat, meg a kertedet, megmég az állatokat! És te mostand így? — Nem is tudom, mi ez. Bujáki Pál — elment. Viola Márkus — nincs itthon, Agócs András a városban él. Ki küldte őket? Senki. Miért mentek el? Nem tudja senki. A több pénzért? Nem. Pénzük volt. — Ti vagytok az oka, itt, átok asszonyok, mivel nem szeretitek az embereket, aztán azok másfelé néznek . . . — Jaj, ne mondjon ilyent! Nálunk a szerelem-baj se esett meg, mink szerettük egymást, a gyerekek a tanúk erre, de éppen az emberek bomlanak meg más asszonyok miatt. .. — Látod, hogy mégis csak az asszonyokról van szó .. ! Az utcán a szorongó érzés szíven ütötte Mártont. Elmentek volna ismerősei, utcabéli emberei, pajtásai? Fene ezt az életet, amikor már erről egy szót se szóltak neki, mikor máskor a disznóölésről, a vásárról, vetésről, kapálásról, betegségről, szerelemről, lagziról — mindenről szót ejtettek, mindent megosztottak egymással. Elég volt annyit mondani az utcán, ahol Agócs András összefont karral pipázott a verem dombján, hogy — Mi baj, András? — Semmi. — Mégis lehet valami. — Vannyi van. „Hivat” a kocsmáros. Nem tudom, menjek-e egy-két decire? 9
