Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)

1964 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Palkó István: A Szentivánéji álom értelméről

Mi az alábbiakban egy folklór, mitológiai és pszichológiai komplex szent- lelettel próbáljuk a Szentivánéji álmot megközelíteni, támaszkodva a műre vonatkozó legújabb irodalomra is. (5—11). Mielőtt a mű hármas szemléletű áttekintését elvégeznénk, röviden szólnunk kell arról, hogy miért éppen ebből a három aspektusból szólunk a műről. Szempontjainknak a megválasztása ugyanis nem önkényes, hanem magából a műből szükségszerűen fakad. Shakespeare a maga költői zsenijével, korának és saját magának az ismeretei szintjén egy sajátos, szuverén „vegyülék-mitológiát” alkotott, mint egy sajátos művészi jelképrendszert ősi euráziai folklorisztikai anyaga, mitológiai hagyománya és költői szabadsága alapján. Az a Shakespearekommen tárok megállapításával egybehangzóan igaz, hogy a Szentivánéji álom-mai Shakespeare költészetébe a reneszánsz konvencióinak megfelelően diadalmasan bevonult a természet, a mitológiává dermedt és. fakult görög-latin-ősgermán és kelta vegyült formáin keresztül, de hogy mire tanít az így koncipiált természet, az a műben még megfejtésre vár. Megfejtéséhez igen röviden bár, de szólnunk kell a folklór és mitológiai előzményekről, másrészt pedig a művészet pszichológiai szemléletéről. Az előbbi kettő ugyanis nem megértést ad, hanem csupán alapot, kiindulást a megértés irányába.

Shakespeare A MIDSUMMER-NIGHTS DREAM-je nemcsak címében, hanem egész koncepciójában, környezetében és: légkörében, nemcsak ma, hanem Shakespeare korában is már lényegében holt ősi népszokásra utalt: a párválasztás és párosodás szertartásos ünnepére, kultikus cselekményére. ARANY János kongeniálisan tapintott rá erre akkor, amikor az e szempontból üresnek tűnő A MIDSUMMER-NIGHT’S DREAM = Egy nyár- középéji álom tükörfordítása helyett Szentivánéji álom-mai fordította a mű címét, nyilván abból a néphagyományból fakadó ismeretéből kiindulva, amire a nyári napforduló kapcsán a Szentiváni ének (12), szentiván-éjsza- kájának még némileg élő dramatizált hagyománya alapot nyújtott (13). Ez a néphagyomány nemcsak a régi angoloknál, ahogy KERY (14) mondja, volt ritka ünnepi alkalom, hanem jóformán az egész világ ősi és újabbkori népeinél a hinduktól kezdve az arabokon, latinokon, germánokon, (zlávokon át a finnugor népekig (15). Ha helyünk engedné, tömegesen idézhetnénk az idevágó adalékokat: a szanszkrittól kezdve a görög-latin-germán-szláv anyagon át a magyar szentiváni énekig. Lényegében ez a földrészekre kiterjedő népszokás mindenütt a világon ugyanazt a mondanivalót tartalmazza végtelen változataiban: a nyári napfordulóhoz kapcsolt kultikus párosodás eseményét, cselekményét, amiből az egyes népszokások és szentiváni ének-töredékek elkorcsosult, vagy még hellyel-közzel érthető foszlányokat őriznek. A párosodásnak ezen a szertartásos ünnepén, amely a természet kozmikus rendjéhez, a nyári napfordulóhoz kapcsolódott, — és ezért van olyan jelentős szerepe bent a nap-szimbólumnak, a tűznek, — és benne a természet kozmikus rendjének a körforgását és egybeműködését játszották meg, mert az emberi szaporodás is a hagyományos ősi felfogás szerint szorosan a természet tenyészetéhez tartozott. Azért esett a párosodásnak ez az ősi ünnepköre a nyári napforduló időszakára, még pedig elég tág térközzel, és csak későn, az egyházi üldözések hatására szűkült le néhány, vagy egy napra, és azonosult Szent János, azaz Szent Iván ünnepkörével, ünnepével. Ennek az eseménynek, illetve folyamatnak analóg példáját jóformán minden jelenik)