Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)

1964 / 1. szám - Landgrebe, Erich: Az óriásbébi (Elbeszélés. Fordította: Szabó Jenő)

Mindez olyan gyorsan, olyan szemfényvesztő ügyességgel történt, hogy az Öriás még fel sem állt és elő sem jött a szögletéből, amikor Polly már nem létezett. Az Öriás lassan emelkedett fel, és a többiek önkéntelenül helyet szorítottak a készülő párharchoz. A falhoz simultak, mert most valami történik és az a valami azzal végződik majd, hogy a Menyét pillanatokon belül véresen és eszméletlenül fekszik a földön.

Az Öriás azonban nem támadott. Állt a helyiség közepén és nem hitt a szemének. Az arca homályban volt, közel a mennyezethez, kerülgetnie kellett a lámpát. Mélyeket lélegzett.

„Add vissza!” — mondta végül.

„Hogy adhatnám vissza? Lenyeltem!” — válaszolta a Menyét és körülnézett.

„Tudom, gyors vagy. Olyan kóklerféle.. De most már elég volt a szemfényvesztésből, add megint vissza.”

A Bébi úgy nézett a Menyétre, mintha csodálná fürgeségét.

,,Polly már nem létezik” — mondta a Menyét és segítséget keresően fordult a falnál álló férfiakhoz. Azt remélte, hogy majd melléje állnak. De egyikük sem nevetett.

Ügy látszott, hogy az Óriás elhatározásra jutott. Ö is körülnézett, mint a Menyét, sorban, lassan, arcról arcra, mintegy kérdezve bajtársait, hogy érte-e őket valaha ilyen szerencsétlenség? Mindnyájan megértették és egyik a másik után először pillantását vetette a földre, aztán a fejét hajtotta le — ez volt a válaszuk az Óriás ki nem mondott, néma kérdésére. Amikor az Öriás befejezne a hangtalan kérdezést, így szólt:

„Menyét, én nem hiszem, hogy a képet olyan gyorsan lenyelted. Láttam ilyesmit egyszer a cirkuszban. A bűvésznél végül is ismét megvolt minden. Éjfélig várok!”

Beült a szögletébe, a vacsoránál nem szólalt meg, utána begöngyölte magát takarójába és úgy tett, mintha aludna. De mindnyájan észrevették, hogy ébren van. Nehezen, akadozva lélegzett, mint aki beteg.

A Menyét felsült tréfájával. Senki sem találta nevetnivalónak. Csak ő maga, de az ő nevetése is rekedten és ellenszenvesen hangzott a szűk helyiségben. Ügy nevetett, mintha a nadrágjába rondított volna.

„Remélem, vissza tudod adni neki a képet” — mondta neki Schatt. — „Azonkívül ajánlom, hogy ma éjjel ne aludjál”.

A Menyét vállat vont és lefeküdt.

Valószínűleg nem aludt. Erről azonban a többiek soha nem tudtak meg semmit, mert a hajnali szürkület után mindenféle történt. A megfagyott föld hídján jelentkezett az ellenség és a körülzártaknak először a támadást kellett visszaverniük, mielőtt kitörhettek a háború nyílt tengerére. Reggel három órakor ébresztette fel őket a lövések és kézigránátok hangja, felkapták puskájukat és kisiettek. Egy ideig akadálytalanul járhattak, csak akkor kaptak ismét tüzet, amikor nappalodni kezdett. A fagy világosabbá tette a reggeleket. Az volt a feladatuk, hogy a szétdúlt és elsüllyedt faluban visszamaradt bajtársaikat megvédjék. A parancsnokság visszamaradt része a talajba belefagyott járművek kiszabadításával volt elfoglalva.

58