Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1964 / 1. szám - Landgrebe, Erich: Az óriásbébi (Elbeszélés. Fordította: Szabó Jenő)
ERICH LANDGREBE AZ ÖRIASBÉBI Azon az őszön az orosz front középső részén feküdtek, de hogy hol, azt maguk sem tudták pontosan. A falunak nem nevezhető helységnek, ahol tanyáztak, olyan kimondhatatlan volt a neve, hogy este a bunker szalmájában fekve ismételgették, hogy reggelig megmaradjon fejükben, mégis, reggelre ébredve mindig ismét elfelejtették. Heverésztek és nem volt semmi dolguk, kelleténél néhány nappal tovább maradtak, esni kezdett és az utak kenőszappanszerű híg agyagkásává változtak. A motoros küldöncök térdig- gázoltak ebben a barna masszában, a teherkocsik nem tudtak irányt tartani, a személykocsiknak meg-megcsúsztak kerekeik. Aztán, hogy továbbra is esett, az utak még mélyebben feláztak és némelyik járművel már nem lehetett közlekedni. De az eső csak esett tovább és a leállított kocsik belesüllyedtek az agyagba. Ügy látszott, hogy a megjegyezhetetlen nevű falu velük süllyed, illetve az a kevés, ami még megmaradt belőle: a kémények, sövények, a tető nélküli házfalak, a tetők alól hiányzó szobák, a kiégett tűzhelyek füstcsövei, amelyek ijedt halszájukkal meredtek az egyre rövidebb időre kivilágosodó égre. A katonák, ha gyalog mentek, két pár harisnyát húztak, különben a kátyú lemarasztalta lábukról csizmájukat. A nappal reggel tíz órakor kezdődött és délután háromkor végződött. Az éjszaka tizenkilenc órájában mindnyájan a bunker szalmáján feküdtek, vagy ládákon kuksoltak és tudták, hogy úgy el vannak vágva a világtól, mintha valami járatlan óceán egyik szigetén kötöttek volna ki. Reggelente az első, aki kibújt a bunkerből, belemártotta ujját a legközelebbi víztócsába és visszatérve jelentette, hogy az éjszaka megint nem fagyott. És ők megint belebámultak tétlenül a komor napok nyúlós ködébe, nézték a nedves takarókat s a vizes agyagfalakat. Állásaik körül egyre mélyebb árkokat húztak és dongautakat raktak, de a dongák elmerültek a kátyúba és az árkok nem tudták levezetni a vizet, minden maradt úgy, ahogy volt. Hazulról nem kaptak postát, mert csapattestüktől széles mocsárgyűrű választotta el őket és annak sem volt értelme, hogy haza írjanak, mert a levelet ugyan megírhatták és el is vihették a gyűjtőhelyre, ott azonban csak gyűjtötték a postát. Egyik postazsák a másik után telt meg, mert semmit sem tudtak továbbítani. E levelek ennek ellenére íródtak az acitelénlámpák fényénél és egyikük reggelente elvitte őket a gyűjtőhelyre. Ha onnan visszatért, mindig megkérdezték tőle, hozott-e postát. A küldönc megrázta fejét és azt válaszolta: „Nem, ma nem jött semmi posta”. A „ma nem” olyan kifejezéssé lett, amelyet megtanultak úgy kimondani, hogy úgy hangzott: „De majd holnap! ” Aztán ismét nekiültek és körmölték a leveleket, amelyekben úgy írták le helyzetüket, mintha aznap érkeztek volna meg a latyakos pusztaságba, nem két héttel azelőtt. Szeretteiknek írtak, akiknek arca elhomályosodott előttük és már nem merült fel lelkűkben, ha becsukták szemüket és már nem látták álmaikban sem. 4* 51
