Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1964 / 3. szám - SZEMLE - Solymos Ida: Vendégvárás (Várkonyi Nándor)
Vagy: Mint utazónak: városok, barlangok léte föld alatt, kincsek halomba tornyozott gúlája, nékem mind te vagy, földrészemen bérc, hegyvidék, telemben lankás vonulat. Fennsíkjaidnak zöld tüzét nem én szítottam, te magad, Ha dráma nem is zajlik le, a probléma lírai megoldást nyer, mert képbe rögzül, azaz hiánytalan kifejezésre jut. Innen ered, hogy velejükben drámai magot rejtő, problematikus sorsok, típusok, események gyakorta s könnyen állóképekbe, leírásokba foglalódnak, s önkéntelenül sorozattá állnak össze, (özvegy, Vénlány, Emigráns, R. B. halotti maszkja, Berzsenyihez, Juhász Gyulához, Szabó Lőrinchez írt versei stb.) A képlátó alkat, a leíró kifejezés akkor kerül tehát erős próba alá, ha öntudatlan szándékossággal drámai, dinamikus tárgyat kíván megragadni. A megragadás, a láttatás ilyenkor valóban küzdelemmé válik, sűrített példa rá Beethoven: V. op. 67. c-moll című verse: a legdinamikusabb művészetet, a zenét interpretálja, s ha megfigyeljük, ahány sor, annyi kép, tolonganak, hullámzanak, de hangot nem adnak (csak utalnak a hangszerekre): festik, leírják a zenét; érzés, indulat, szenvedély jelzése nélkül is hiánytalanul közlik velünk, hogyan élte át Beethoven zenéjét. Ez a képtódulás az absztrakt, helyesebben az expresszív kifejezés kérdései elé állít. Ugyanis sem a világ, sem a költő (az ember) lelkivilága nem egyszerű, nem okszerű és nem ésszerű, hanem sokrétű, alogikus és irracionális. Mindenesetre ilyennek kezdik felismerni a művészetek. Ha a költő azokat a folyamatokat igyekszik megragadni, amiket a világnak és a maga belső világának impulzusai, képei tudata, lelke mélyén megindítanak, elpendülő, futamló rezdülésekre, sejtelmekre, töredékes, felvillanó képekre talál, s feladata, hogy ezeket érintetlenül, híven felszínre hozza. A költő elemi belső tényekkel kerül szembe, azaz Sólymos Idáról szólva, a közeg itt már végképp eltűnik, s a képek darabokra szakadozva kavarognak egy alig megfogható középpont: a tárgy körül. Az expresszió természetesen nem kötelező, a költő tökéletesen eljuthat önmagához, ha ezeknek a folyamatoknak végső fejleményeit önti formába, azonban kísérletező módszernek elsőrendű. Az olyan képekben érző és gondolkozó költőegyéniség, amilyen Sólymos Ida, nem az efféle dinamikában, hanem kialakult, leírható képekben veszi birtokába teljességgel önmagát, s így általuk ábrázolja leghívebben. Az expresszív kifejezés, az absztrakt, azaz velejében formátlan forma nála akkor természetes és szükségszerű, amikor még küszködik a tárgy- gyal, s megkísérli, vajon bír-e vele. Expresszív versei (Egy éjszaka a megjelölt házban, Kegyetlen évszakok) tisztára a birkózás látványát nyújtják, megmutatják, mire telik erejéből, s el kell ismernünk a bravúr sikerét. Az expresszív kifejezés lehet külső vagy belső formához kötött vagy forma- igényű, de mindenesetre szabad. Műfaji ellentéte ősidők óta a szonett. A kettő közt áll Sólymos Ida természetes formaösztöne vagy igénye. Képeinek alap9* életünk 129 de megmerülök benne néha s felbukkanok ■— mint víz alól hajógerendák omladéka — zöld szivacsokkal hátamon. (Mi utazónak: városok)
