Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)

1964 / 3. szám - SZEMLE - Híradás a szomszédból. Századunk osztrák lírája (Takács István)

az izmusok megszelídülése és a lázadáson túl nem lépő elégedetlenség. Ausztria sajátos történelmi adottságai folytán ez szinte törvényszerűnek mondható. A mai Ausztria a Habsburg-monarchia alapjain nőtt ki, s annak szelleme, hatása még sokáig átsugárzott.

A századelő már a hanyatlás időszaka, s a költők legnagyobb élménye éppen ez a finom erjedés, a bomlás szépségének regisztrálása volt. S ebből a táptalajból sarjadt ki a nagy lirikusok első generációja a századforduló táján. Másutt a feltörekvő korszakok teljesítik ki a lírát — például nálunk —, az osztrák lírát a dekadencia termékenyíti meg, s ezt Rilke, Hofmannsthal, Trakl költői világának megértésénél nem szabad szem elől tévesztenünk.

Ausztria, ez a legpolgáribb polgári ország a monarchia széthullása után sem tudott többet nyújtani a kétségeknél, a haladás talán sehol Európában nem volt olyan távoli és illuzórikus lehetőség, mint itt. Ezen az első világháború utáni időszak sem segített, a köztársaság nem oldott meg semmit, és a második generáció költői ha lehet még sivárabbnak látták az osztrák életet. Ki a természetbe menekült, ki egy túlfinomult, törékeny álomvilágba, kit a „nemzeti szocialista” eszmék fertőztek meg — a munkásmozgalmak gyengesége, szétforgácsoltsága is mélyen befolyásolta ezt az időszakot. A feléledő rokonszenv a szegények, elesettek iránt — Kramer, Wilhelm Szabó és mások költészetében — jelzik azt a folyamatot, mely a nyugtalan polgári lelkiismeret hatására végbement a költőkben.

A harmadik generáció, melynek tagjai már a második világháború után léptek a porondra, tovább viszi ezt a lanyha lázadást és szorongó rokon- szenvet. Legjobbjaik — Paul Celan, Ingeborg Bachmann, Erich Fried — már európai nézőpontról tekintenek alá, kiszabadultak az eléggé provinciális osztrák irodalom vonzóköréből, s jószerivel csak származásuk és nyelvük köti már őket ide, a Duna és az Alpok mellé — niég ez se mindüket. Fried Londonban él, Celan Párizsban, Okopenko, az egyik legeredetibb fiatal tehetség, kassai születésű, Ernst Kop- lenig, akit az osztrák líra rilkei méretűnek ígérkező költőjének jósoltak, s huszonegy éves korában halt meg, Moszkvában született 1941-ben.

Másik észrevétel, hogy ez a líra, mely ezek szerint még csak most kezd igazán felfrissülni, nyelv-zenében, formai bravúrokban, vershangulatban, bensőséges érzésekben nála jelentékenyebb költészet előtt is példaképül állhat. Nem csak Rilke végsőkig finomult és mégis erőteljesen zengő lírájára vonatkozik ez, de a fiatalokra is. Az osztrák lírában hagyomány — és jó hagyomány — ez a tisztelet a vers elsőrendű fontosságú építő eleme, a nyelv és a tökéletessé csiszolt forma iránt.

Lázaik és lázadásaik, szorongásuk és félelmük, eksztatikus kitárulkozásaik és bensőséges önvizsgálataik egyaránt valami szigorú belső rend szerint épülnek, a formaérzék és arányosság talán nemzeti tulajdonság is — mindenesetre egyetlen Ady-szerű láva-tehetséget sem találunk a kötetben, az elementáris erejű költészet eget-földet megmozgató, magával sodró viharzása távol áll az osztrák lírától, s ha így vetjük össze a mi huszadik századi líránkat az övékével, akkor azt kell mondanunk, hogy ha náluk több is a zártabb, lekerekítettebb, szalonképesebbre formált költői oeuvre, tisztább is a hang, kevesebbszer bicsaklik meg a nyelv, a lenyűgöző költői sodrás, az üstökös-szerű robbanás, a végletek hiányoznak ebből az alapjában véve igen józan lírából. S a magunk részéről szívesen elnéznénk a csiszolatlanabb formát, ha mögötte egy fékezhe- tetlen tehetség ereje feszülne. Ilyennek az ifjan elhunyt Koplenig ígérke125