Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)

1964 / 3. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Békefi Antal: Egy elfeledett históriás énekmondóról

A vitéz hadnagynak, Wathaynak jó híre most már közismert a végvárakban. Egyre-másra kapja a meghívó leveleket, ajánlatokat. így „gyakorta való levélírásival” hívja a győri vicekapitány oda Wathayt. „És ráfelelek, hogyha megoltalmazhat, hogy mellette maradjak és Feiérvárban nem küldetém, megmaradok mellette és kikeletben bemenek Győrben.”

1602-iben nősült meg másodszor Wathay Ferenc: „... lén mennyekző szolgáltatásunk Roythőkőn ... feleségem ideinek tizenhét esztendős korában.” Távoli rokonát, Vághy Zsuzsannát vette feleségül, de vele sem örülhettek sokáig egymásnak, mert Wathayt kinevezték Székesfehérvár vicekapitányává. „Nehéz néven vém bizonnyal, mivel az Feiérvár megmaradása igen kétségesképpen vala és messzi is vala házamtul...” A rábeszélésnek mégis enged, „kiváltképpen az cseszneki jószágomat nézvén” — amint önéletrajzában írja, de mikor április elsején megérkezik oda, látja „minden állapotát, hogy semmi jó belőle nem követközik. De az jó tisztességes hírnévnek böcsületi, az kiért gyermekségemtől fogván szolgáltam vala nem ereszte reá, hogy hátrahagyjam fejedelmem parancsolatját és az szükségnek idején hazámnak és körösztyénségnek ne szolgáljak, etc.”

Először is a vár magyar védőinek fizetése meg jobbításáért utazik el Bécsbe, ahonnan azonban „vékony válasszal” tér meg. Hazafelé jövet beugrik Vágra ifjú feleségéhez s még utoljára két hetet tölt nála.

Visszaérkezte után nemsokára megérkezik Hasszán basa is Fejérvár alá, s kezdetét veszi az ostrom. A katonák azonban szökdösni kezdenek, s a németek feladják a várat: „Bizonnyal írom, semmit soha effélében nem kérdezvén a magyaroktul senki sem éntülem, noha még mintegy 138. magammal válék hajdúk és katonákkal, magyarral.” Augusztus 29-én reggel a janicsárok a fal résén bejöttek a várba s kezdték kaszabolni a még megmaradt vitézeket. Wathay leugrott lováról, mert a kapuk előtti nagy tumultusban nem tudott így boldogulni „sem té, sem tova... és elhagyván, egy jó pléhpálack bor, hátul az tanisztrában lévén az paripán — arcul az janicsárokra indulék, hányván, vetvén és kiáltván, hol volna az basa hiti. És mivel sok száz kivont kard közt valék, kezdenek engem is vagdalni, holott mikoron láttam volna, hogy elköltem az tréfárul és szablyám is oldalamon volna, kezdem az szablyámmal magam oltalmazni és az Isten nem akarván még halálomat, utat adának az jancsárok. Három seb, tudni illik kettej az két karomon könyökemen állói, és egyik az balog lapickámon már lévén. És felmenvén egy puszta ház falán egy puszta bolt hegyiben leülék, minden ruhámat és fegyveremet mellém lerakván, ajánlám az fölséges Istennek lölkömet és bizonnyal egy punktnyi számot életemhez nem remélvén.

Minthogy penig köröskörül az jancsárok ellepték vala az helt azhol valék, szörnyen vágván az népet, énhozzám is ketten ugordván megfogának — noha én halálomat várom vala — és megfosztván minden ruhámtul, pénzemtül, lévén nálam 12 Ft aprópénz: kivinek az táborban rút sebes állapottal, holott az barbél bekötvén csak 12 akasztással varia vala be az vállamon való sebet.”

Budára került a Csonka toronyba, majd Nándorfehérvárba, ahol eszébe jutva szerelmes társa és jó szabadsága, második szökési kísérlete sikerrel jár: egy törökké lett magyartól török ruhát szerez s abban szökik ki a tömlőéből.

Menekülése közben újra elfogják és Temesvárra viszik, ott bilincsbe verik. Több szökési kísérlete után a vártömlöcből kiássa magát társával „kibül soha rab azelőtt nem szaladt vala el.” De újra elfogják. Nándorfehérvárba, majd innét 1603. szeptember 29-én hatvanadmagával Konstantinápolyba viszik az egykori cseszneki, tihanyi, győri, óvári, sárvári, veszprémi, fehérvári vitézt.

88