Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)

1964 / 3. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Bárdosi Németh János: Bajcsy-Zsilinszky Endre

túlságosan a Nemzeti Radikális Párttal. Ilyen értelemben írok egyidejűleg Gézának is. Csak egyre kérlek még: semmiféle fogadtatást ne csináljatok nekem, a vonatnál, mert a világon semmiféle parádét nem szeretek, a legjobban annak örülnék, ha legfeljebb páran jönnétek ki az állomásra, Géza semmiesetre sem.

Az utazás idejére és ott-tartózkodásra vonatkozólag elfogadom Géza részletes tervét azzal a változattal, hogy tekintettel eléggé rozoga egészségemre, vasárnap délután talán elhagynánk a város megtekintését. A kötelező viziteket is szívesen megteszem, csak egy bökkenő van: nincsen rendes fekete ruhám, sem zsakettem, sem zakóm, úgyhogy csak kék ruhában tudok menni, de ezt talán nekem, az egyszerű újságírónak el fogják nézni.

Szíves választókat várva és szívből köszönve a jókívánataidat, én is minden jót kívánok úgy Neked, mint többi barátainknak az Űjesztendőre.

Igaz barátsággal és a leg szívélyesebb üdvözlettel

híved:

vitéz Bajcsy-Zsilinszky

A levélből kitudódik Nyékhegyi Gézához fűződő régi baráti kapcsolata. S az is, hogy a merész hangú politikus és publicista szegény ember volt, akinek „nincsen rendes fekete ruhája”, holott minden iparos gálába vágta magát, ha a szakma bálján kellett megjelennie.

Bajcsy-Zsilinszky és Sértő Kálmán a Sabariában szálltak meg. Bajcsy-Zsilinszky akkor az ötvenen innen volt. Középtermetű, pirosarcú, de teljesen ezüstbe boruló fejű ember. Kiállása egyenes, katonás, műveltsége, látóköre imponáló. Az egész emberből áradt a szuggesztív hatás. Az írók közt is kevés vendégünk akadt, aki érdekesebb jelenség volt nála.

Az előadás előtt már botrány kerekedett. Egyelőre csak „házilag”, mert Sértő Kálmán egész délelőtt a városismerkedés címén a kocsmákat járta, s délre eléggé „kikészült”. Aggodalmamra megnyugtatott, hogy ő ilyenkor tud legjobban az „angyalok nyelvén” beszélni, bár verseiben ilyeneket mondott: „akasszátok fel a grófokat a püspökök beleire”. A szükség „senzúra” tehát elkerülhetetlennek látszott, de ő tiltakozott, hogy még a baráti cenzúrát sem tűri el. Természetesen másról volt szó. Zsilinszkyt hívtam segítségül. Borotválkozva, szappanhabosan rohant be hozzá. Sértő kijelentette, hogy csak „szentséges Bajcsy-Zsilinszkynek enged, aki egymaga a magyar Parlament”. S megígérte, hogy ibolyákról és violákról fog felolvasni.

A Kultúrpalota nagytermében „telt ház” fogadott bennünket. Az első széksorban a szokott előkelőségek: a főispán, alispán, polgármester, püspök stb. ültek. Bajcsy-Zsilinszky — Nyékhegyi Géza rábeszélésére — nem a leírt előadását olvasta fel, hanem szabadelőadást tartott és másfélórán keresztül éles hangon — a történelmi evolúció helyett — a német politika keleti törekvéseiről beszélt, melyek útja rajtunk vezet keresztül keletre.

Bajcsy-Zsilinszky valóban nem volt „vérbeli” előadó, de a mondanivaló hatott, és döbbent csendben hallgatták végig, ahogy elkiáltotta az „idők rémületeit”. S meg is kaptuk érte Lékai-Lingauer vezércikkét. De álcázva. Kapóra jött Sértő Kálmán sikertelen szereplése. Olvasás közben ugyanis egy papírlap kihullott a kezéből. Sértő Kálmán utána rúgott, és a papírlap éppen Grősz József megyéspüspök — később kalocsai érsek — ölébe esett. Ö ugyan mosolygott rajta, de a főispán nagy patáliát csapott. Így szólhatott hát a vezércikk a „sértő féle” szereplésről, de minden mondata a námetellenes Bajcsy-Zsilinszky- beszéd ellen íródott.

64