Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1964 / 3. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Várkonyi Nándor: Írók magukról (Bányai Kornél, Füsi József)
vagy a Magyar Hellász c. tanulmányáról volt szó.) Hasonló az én esetem is — várunk kedvezőbb szelekre! — A rólam szóló részt helybenhagyom. Talán csak ezt a kissé kategorikus sort enyhíteném: szimbolizmusa minden elvontság nélkül . .. Mi van Erdélyi Jóskával? ■.. Erőt, egészséget és kedvet (főképpen jó gyomrot!) a továbbiakhoz! (Ez a jókívánság a várható kritikáikra vonatkozott.) Eg veled, szeretettel ölellek Kornél. — Esztergomtábor, [19J28, IX, 11. 1930-íban költözött Homokra, az érintkezést fenntartottuk, utolsó munkáját (Közelebb a földhöz) már onnan küldte el 1930. november 15-én, de levelei, néhány jelentéktelenebb közlés híján, sajnos elvesztek. Hagyatékában bizonyára maradtak kiadatlan írások. FÜSI JÓZSEF Neve, munkássága eléggé ismert; Hajmáskéren született 1909-ben, korán halt meg, 51 éves korában, Budapesten Olasz tanár volt, Benvenuto Cellini önéletrajzának pompás fordításával tűnt fel 1944-ben. (Előzőleg, 1942-ben, Boccaccio Dante-életrajzát fordította le.) Később is főként olasz tanulmányokkal foglalkozott, azonkívül színdarabokat írt, és sokat fordított; Olaszországban Garibaldi-emlékeket gyűjtött. Tán legismertebb, nagysikerű könyve a Tengeri szél c. olasz útinapló, és kiváló munka Tomasi di Lampedusa Párduc c. regényének művészi, kongeniálie fordítása. — Fölöttébb változatos, szabályokat nem kedvelő életet élt. gátlástalan élet- és munkakedv fűtötte, az volt, amit jobb szó híján ma is bohémnak nevezünk: minden pedantéria átlós ellentéte. Ilyennek mutatják levelei is. Nem emlékszem, mikor írt először: első levelét, amely megmaradt, nem fejezte be, de másfél évvel később mégis elküldte, utóirattal. Többek közt arról szól benne, mennyire felháborította egy Semetkay nevű kritikus Tersánszkyt támadó cikke, s. erre kívánt illendő, erélyes válasz-cikket írni a Sorsunkba. Ám ez is csak szándék maradt. Budapest, 942. 12. 7. — Kedves Főszerkesztő Űr, nagy örömmel és elégtétellel olvastam a Sorsunk legutóbbi számában Hegedűs Lajos tanulmányát, melyben az Ormánságban gyűjtött népnyelvgyűjtő körútjáról beszámol. Természetesen, a közölt szövegrészek tetszettek nagyon. Régen olvastam szöveget ilyen érdeklődéssel és szomorúsággal is, mikor eszembe jutott, hol vagyunk mi attól, hogy ezer meg ezer ilyen lemezünk legyen, mikor, hogy Nyugatra ne is nézzünk, a finneknek degesz raktáraik vannak ilyenekből! Igaza van a cikkírónak, amikor, bár nagyon szerényen, emiatt panaszkodik. De én azt mondom, nemcsak fonétikai szempontból érdekelnek ezek, hanem stilisztikai fogalmaink tisztázására is nagyszerűen alkalmasak. Van-e magyar stilisztikánk? Ugyebár nincs! Miért nincs? Mert az úton-útfélen elszaporodó nyelvművelő társaságaink a meglevő anyagot forgatják s olyan germánizmusokon ógnak-mógnak, amelyek már Szarvas Gáborék kényelmes vesszőparipái voltak. De nem restek például egy olyan kitűnő írót megróni, mint Tersánszky J. Jenő, akinek a „stílusa”, most aztán megcáfolhatatlanul láttam, mintha ezeket a lemezeket hallanám! (Ti. Hegedűs népnyelvi felvé teleinek lemezeit.) Nem ártana ezt Semetkay úrnak, a cikk írójának a füle alá dugni. Annak idején kél barátommal együtt, Horváth Bélával és Képes Gézával írtunk is egy hármas-cikket, mindegyikünk elmondta más-más szempontból a véleményét. Pedig akkor semmi támaszunk nem volt. (Ügy érti, népnyelvi szövegük.) Most szinte szó szerinti egyezéseket találok (a Hegedűs tanulmányában közölt) e szövegek és Tersánszky mesealakító és elbeszélő fordulatai között. A cikk 3 folyóirat szerkesztőjénél is volt, de egyikük sem merte leközölni. (Ugyanez történt egy Móricz Zsigmcnd Rózsa Sándorát ért hírlapi támadásra írt cikkemmel is.) Pedig én csak azt hánytorgattam fel, 57
