Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)

1964 / 3. szám - Bánhidi Tibor: Párizsi noteszlapok (Útijegyzet)

örök szimbólumává vált. Műtörténészek egész serege igyekezett már ezt a mosolyt megfejteni, ezideig számottevő eredmény nélkül. A közelmúltban Picassot kérdezték meg: mi a véleménye Mona Lisa titokzatos mosolyáról? A világhírű festőművész egészen prózai választ adott:

— Én nem látok ebben a mosolyban semmi titokzatosat — felelte. — Egész egyszerűen rossz fogai lehettek a hölgynek és nem akarta mutogatni őket.

Az öreg hölgy emléke

Az impresszionista festők egyik termében a Le Moulin de Galette című Renoir-kép előtt magas széken ülve, öreg hölgy festeget. Állványán rajztábla nagyságú vászon feszül, s a híres festmény egyik részletét másolja.

Az eredeti kép Renoir legszebb alkotásai közé lartozik. Egy vendéglő kerti mulatságát örökíti meg, a fák levelein át fényfoltok hullanak a vendégekre, akik tánccal, vidám csevegéssel töltik el az ünnepi délutánt. A másolat, amelynek vonalai az öreg hölgy vásznán bontakoznak ki, messze elmarad az eredeti mögött. Fakóbbra sikerülnek a színkeverések, a mester által megörökített, természetesnek ható és lendületes mozdulatok itt elmerevednek.

A Renoir-képet belengő, derűs fényt azonban megtalálom. A hölgy szemében.

— Szereti Renoirt? —• érdeklődöm halk tolakodással.

Rámpillant, kezében megpihen az ecset.

— Nemcsak szeretem . . . ismertem is.

Megértéssel hajtok fejet, s mert nem olvasok ki neheztelést a hölgy tekintetéből, újabb kérdést teszek fel:

— Miért ezt a képet festi, Madame, miért éppen ezt a részletet?

A hölgy talpraáll, az ecset végét a kezembe nyomja, azzal húz a festmény közelébe. Renoir finoman megmunkált nőalakjára mutat, s ahogy felnéz rám, sóhaj szalad ki halovány ajkai közül:-— Az a lány... az a szőkehajú lány, én voltam. S

S z a jn a-p ar ti idill

A Szajna-part regényes tája a metropolisnak. Az Orsay-rakparttól le a Füvészkertig, s a másik oldalén, :a Chatelet tértől a Samaritánus áruházig könyvárusok hosszú sora vette birtokába a folyó partját. Az olcsó könyveknek ebben a tarka birodalmában meg lehet találni valamennyi író művét, Aesopustól Flaubert-ig, Tacitustól Jean Lorrainig.

— Hogy mit vásárolnak? — kérdez vissza az egyik öreg „bouguniste”, vagyis könyvárus. — Talán a hazai klasszikusokat keresik leginkább, Paul Valery, Larabud, Gide és Proust vezet, de gyakran kérik Thomas Mann, Nexő és Tolsztoj műveit is... Ez azonban csak szemfényvesztés. Valójában haldoklik a szakma. Magas a helypénz és az adó, a könyvek iránti érdeklődés pedig egyre csökken. Az emberek ma lemezjátszóra, televízióra költenek, s a lakásokban már alig jut hely a könyvespolcok számára.

A panasz őszinte és igaz: egyre több Szajna-parti könyvárus ládáján marad érintetlen reggelenként a lakat, s nincs messze az idő, amikor Párizs egy jellegzetes színfolttal szegényebb lesz.

A folyópart másik adottsága azonban változatlan népszerűségnek örvend. A partlakók esténként elfoglalják „bérelt” helyüket, s a Pont des Arts és a többi híd alatt csendes szundikálással töltik el az éjszakákat. Népszerű hely a nincstelenek számára az Akadémiával szemben fekvő partrész, s e tájon aludni egyben rangot is jelent. Nemes egyszerűséggel „akadémikus úrnak” szólítják egymást itt a koldusok, s mielőtt állukat a térdükre fektetnék.

42