Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)

1964 / 3. szám - Farkas Imre: Szemléltető Naprendszer (Elbeszélés)

Amikor Mandula megérti, hogy az öregember szereti őt, felnyílik gyomrában az edény. Éppen úgy, mint- iskolai ünnepségeken ha a Szózatot hallja. Melegség áramlik föl kétoldalt a gerincoszlopa mellett, a tarkójánál hirtelen lehűl, timsós folyadékként érkezik a szájüregébe: megrándulnak tőle az arcizmai.

— Inkább letört — mondja őszintéin. — Mint a Plútó.

Az öreg nevet, Mandula mosolyog. Széttörik benne a szomorúság. Kezelnek. Meleg mosollyal megy a tanár a lépcsőn. Három, kettő, egy — földszint. Nyitja az utcaajtót, még mindig az arcán a mosoly. Nem engedi elszállni.

Az utcán Dallamos várakozik. Dallamos zavart. Mandula meghatódott. Az arcukat elrejti a homály, talán a hangjuk sem árulna el érzelemváltozást. Talán nem. Valaha gyakran sétáltak együtt. Legutóbb két éve, Szilveszter éjszakáján. Ökölnyi hörögök szakadtak. Megálltak, és lehunyt szemmel hallgatták, amint milliónyi mezítelen láb fut feléjük a tér minden irányából. Homlokukat, az arcukat hideg kis talpak érintették.

— Pingvinek — mindta Mandula, és ezen sokáig nevettek. Lehúzták a kesztyűiket, hogy az érkezők a tenyerükre szállhassanak.

Reggelig sétáltak. Beszélgettek, elhallgattak, majd ismét beszélgettek. Csendben mélyebb a gondolat. Csendes hóesésben úgy érzi az ember, minden szava igaz.

A sarokra érnek, amikor dörren az iskolaajtó. Mandula a zajra hirtelen megáll. Amikor Dallamos kérdezni akar valamit, várakozásra inti a kezével. A kulcs kettőt fordul a zárban, hallják a távolodó lépteket. Mandula, mint aki egy elfelejtett kötelesség pótlásának utolsó lehetőségét mulasztotta el, kedvetlenül legyint. Fordul, elindulnak.

— Ez mi volt? — kérdezi Dallamos.

— Ma van a névnapja, és a harmincnegyedik éve annak, hogy zárja a kaput. Minden este kettőt fordít a kulcson és hazamegy. Mindig ugyanabban az ütemben. Figyeld csak! — szól Dallamoshoz, és visszatartja. — Egyik lábával nagyobbakat lép.

Figyelnek, de már nem hallják a lépteket.

A Tejút fénylő, szakadozott füstcsík az ég közepén. Két férfi megy alatta. Viszik magukban a tegnapot s a mát. A tegnapnál erősebb a ma: nem beszélgetnek. Dallamos széttapeisott gyufásdobozt rugdos a járdán. Mintha valaki lassú időközökben sóhajtana.

— Nem a módszer a fontos, hidd el, nem a módszer. ..

Beszél. Szabálytalanul lép, mert a doboz óta testében a rángás. Lengnek fölötte a csillagok. Ha előre mozdul a feje, vele mozdul az ég is.

Amikor búcsúzni megállanak, Mandula az égnek támasztja a tekintetét. Halk, de határozott, amikor megszólal:

— Nem a félelem élménye mozgatja a csillagokat.

Dallamos nem válaszol. A Nap — csillag. Közepes csillag a Tejútrendszerben, s halad a Herkules-csillagkép felé. És a Tejút-rendszerben százezermillió csillag van. És az űrben százmillió Tejút-rendszer. — Megszédül. Zsibbad a tarkója. Elmarkolja egy útszéli fa törzsét arra az esetre, ha eleresztené a földvonzás.

— Holnap vehetnénk valami ajándékot... — mondaná, de Mandula már elment. Elérné még a hang, de Dallamos nem kiált. Valahogy képtelenségnek tartja a kilátást. Elindul nagy, rángó léptekkel. Hiányosnak találja magát, s mintha félne is egyedül. Fürkészi a járdát, kutat valami után, amit ismét rugdoshatna.

24