Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1964 / 3. szám - Urbán Ernő: A töltőtoll (Elbeszélés)
suk miatt fájt az én fejem, kérem ... Ügy volt, azt saccolgattam, hogy eggyel- eggyel négy holdat adok majd annak idején. Két hold még akkor is marad itt hátul, a kertek alján. Öregségünkre. Biztosítéknak. Arra az esetre, ha mind a három vő rühellené az eltartásunkat. És akkor... nesze neked, számítás! Itt is megjelentek, a mi kilincsünket is nyomogatni kezdték az agitátorok. Sudár bácsinak elborul a képe. Poharat fog, de elfelejti a tanácselnökre köszönteni. Iszik egyet, de olyan fintorogva, mintha az orvosságnak dicsért somlai megpimpósodott volna. És . . . hallgat. — Mi volt? — nógatom. — Nagy járás-kelés? Aludni se hagyták az elnök elvtársék? — Gyász! — feleli mérgesen Sudár bácsi. ■— Akkora sírás-rívás, hogy temetésen sincs nagyobb. Hát hogyne! Róza, a legidősebb lánygyerek akkoriban lett elgyűrűzve, aztán ... azt mondta neki, azzal keserítette a vőlegény, hogy . . . ágyesz-bogyesz, ahogyan lesz, úgy lesz, ő inkább pöcegödröt takarít, a járási gyepmester mellé szegődik szivattyús embernek, de akkor se, ebben a cudar életben se lesz téesz-tag .. . Gondolhatja: mi következett nálunk erre? Micsoda sírás-rívás? — Meg ... ugrabugrálás — teszi hozzá a maga csendes lassúvíz módján a tanácselnök. Hanem hogy micsoda felcsattanást vált ki vele?! — Maga beszél? Maga? — hajt neki felpaprikázva Sudár bácsi. — Aki úriember, vagyis hát. . . vezető létére a szalmakazal tetején se átallt éjszakázni? Képzelje — beszél ismét hozzám —: azokban a zimankós, csapó esős időkben, amilyenek akkoriban jártak, a szalmakazlam tetejére mászott fel, és onnan figyelt, onnan leste a házamat ez a mi drágalátos elnök elvtársunk. — És maga? Maga mit csinált? — következik a gyors replika. — Eltűnt, kámfort játszott, valahányszor csak tiszteletüket tették magánál az agitátorok . . . Oka volt annak, hogy végső szorultságomban a kazal tetejére másztam. Most már ketten, egymás szavába vágva elevenítik fel, hogy mi is történt azokban a „zimankós, csapó esős időkben”. így tudom meg, hogy . . . nem, nem bujdosott világgá az agitátorok elől Sudár bácsi, de valahányszor azok be a kapun, ő ki a kamra hátsó ablakán, és irány a kert alja. Mindig, minden alkalommal, akár hajnalban, akár késő este próbáltak beszélni vele az agitátorok. Ezt sokallta meg, azért kapaszkodott a kazal tetejére a mostani járási főnök. És nem hiába. De nem ám, mert kitanulván a „ti be — én ki” módszert, legközelebb a kamra ablaka alá állt, s ahogy ugrott, a hajnali derengésben egyenesen az ő kitárt karjába ugrott Sudár bácsi. — Az. Oda — kesereg visszaemlékezve Sudár bácsi. — Hogy miért is nem feljebb, miért nem a nyakába ugrottam, hogy legalább belesántult volna?! — Apja! Te ember, te! — rémüldözik az ajtóból a felesége. — Mit képzelsz te magadról? Hogy beszélsz te az elnök elvtárssal? Sudár bácsi vállat von, miközben a képét kaján, ravaszdi mosoly ragyogja be: — Ahogyan kell — mondja. — Elvégre... rokonom, beléptető keresztapám ő nekem, meg aztán . .. haragosom is. Sose bocsátom meg neki, hogy túljárt az eszemen. Poharat fog, s a tanácselnökre köszönti, mondván: — Hát akkor. .. adjon isten további ismeretséget köztünk. Fenékig, keresztapám. 7
