Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1964 / 2. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Marton László: Batsányi János értékeléséhez
Értékes, gondolatébresztő tanulmányt olvastam a művészi univerzalitásról, egyes részleteivel azonban nem érthetünk egyet. „Voltak és vannak igen nagy tehetségű művészek minden időben, akik egy-egy történelmi sorsforduló költőjévé váltak. De ugyanezek a művészek képtelenek voltak a valóság változását olyan mély intenzitással nyomon követni, mint azt kivételes korszakaikban tették. Elég megemlíteni a magyar költészeten belül Bacsányi Jánost, vagy Katona József példáját, vagy a francia irodalomból Rimbaud-ét. Bacsányi a maga korában talán a legvilágosabban látta a XVIII. sz. utolsó éveinek problematikáját, képtelen volt azonban arra, hogy felmérje az 1796 után előálló új helyzetet.” (9) Mi itt, természetesen, csak Batsányi János írói pályájával foglalkozunk. Bár az első forradalmi költőnk „veszélyes pályafutásának” igen sok részlete tisztázatlan — de általában ismeretes a regénybe kívánkozó, merész fordulatokkal teli élete. Valóban, magasba törő pályája elhanyatlott! Hermann István tétele azonban (Batsányi „képtelen volt arra, hogy felmérje az 1796 után előálló új helyzetet”) rideg és történetietlen: nem vet számot a hányatott életű költő változott körülményeivel, mindenkori társadalmi helyzetével. Semmiképpen sem intézhető el egy odavetett általánosítással Batsányi 1796 utáni szereplése. A konkrét történelmi helyzet elemzésétől nem tekinthetünk el. A kérdést most már így tehetjük föl: Miért nem válhatott „egyetemes jellegű” költővé Batsányi János? A fiatal Batsányi hatalmas erővel fejezte ki a nagy francia forradalom korának centrális kérdéseit, leghaladóbb eszméit (tehát ez a költő „kivételes korszaka” volt!), de 1796 után, amikor mostoha sorsa kitépte a magyar társadalom közösségéből, — az említett tanulmány szavaival élve — ezt a „művészi attitüd”-öt, illetőleg ennek „állandó és a régebbi tartalmakat megszüntetve megőrző továbbfejlesztését”, vagyis a folyamatosságát már nem tudta elérni. Bár törekedett erre, fájt neki elvesztett irodalmi vezérsége, s vívódásában nemegyszer nagy erőfeszítést is tett külföldi (bécsi és linzi) évei alatt, amikor azonban állandóan számolnia kellett a lélefcölő cenzúrával és a rendőrség ellenőrzésével. „Természetével, hajlamaival, vágyaival és céljaival ellentétes körülmények közt élt.” (10) Üldöztetése alkotó erejét megbénította, vagy szűk körre szorította. Az első nagy megrendülés akkor érte a költőt, amikor forradalmi versei miatt 1793 végén elbocsátották kassai hivatalából. A Martinovics-pör, illetőleg ■i kufsteini várfogsága (1795. aug.—1796. máj.) után nem jöhetett haza, nem vehette vissza irodalmi hegemóniáját sem. A haladó körökkel való összeköttetései révén Becsben helyezkedik el, mert I. Ferenc nyílt parancsuralma idején nem volt számára hely a feudális Magyarországon, ahol „bélyeges ember”- nek tartották. Pénzügyi írnok lett a „bankóhivatal”-nál. Ellenfelei ezért is elítélték. „Sokan nagyon rossz néven vették a szerencsétlen Bacsányinak, hogy — nem halt éhen, s hivatalt keresett” — írja Toldy Ferenc. (11) A nagy műveltségű, európai horizontú költő, a bécsi és párizsi éveiben is sokoldalú irodalmi munkásságot fejtett ki, de már nem érte el költészetének korábbi szárnyalását: sem „a franciaországi változások” korának szenvedélyes forradalmi líráját, sem pedig a kufsteini börtönversek személyes lélekrezdüléseit, művészi szépségét, melyek a modern líra hangját ütik meg. Batsányi Jánost párizsi elfogatása (1815) után a spielbergi várbörtönbe kísérték, s végül gyötrelmes számkivetettségre kárhoztatta: Linz városába internálta az elnyomó és gyanakvó Habsburg-uralom. E nyomasztó években is igyekezett kapcsolatot teremteni a magyar irodalmi élettel, élénk figyelemmel kísérte az itthon kibontakozó reformmozgalmakat, írt jelentős verseket is (A magyar lantos, A magyar író). De elszigetelve a fejlődés társadalmi élőitől, elnehezedett a magyar sors és az emberiség nagy kérdéseivel viaskodó költészete, amely így nem válhatott „egyetemes művészetté” —Petőfi— 134
