Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1964 / 1. szám - Farkas Imre: Katonák és lovak (Elbeszélés)
ném vagyiok szomjas. Olvasgattam a cégtáblákat: „Községi Vendéglő” — „Tohai József Űri És Női Fodrász” ,,Halil Rufát Cukrászda” „Csónakkölcsönző” A kirakatokban feliratokat láttam: „Keresztény üzlet” „Keresztény magyar üzlet” A posta előtt már haragudtam magamra: mit akarok én ettől a részvétlen tájtól? Holdkóros módjára sétálok, utam céljában nem reménykedem, s már láttam, amint csalódott-üresen visszafordulok, bánva, hogy elindultam. Otthon várnak. A legjobban mindenkinél otthon várnak engem. Találgatják hol vagyok, mikor jövök már. Ládámban fekszik kivasalva, szépen összehajtogatva a kincstári fehérnemű. Az ablakban zsírpapírba csomagolva fehéredik az útravalóm: kora hajnalban indulok. A dek- niben a cipőtisztító szerek, fogkefe, fogkrém, tű, cérna, gomb, kapocs, zsineg, gyertya, mindaz, ami a háborúban a haláltól megóv. Anyám a gatyakötőket is kivasalta, s még biztosító tűt rakott a gomb-zacskóba. Többet már nem tehet értem, s most szabadulnak rá a gondolatai. A nővérem sajnálja és veszekszik, „miért kell mindég a legrosszabbra gondolni”. Apám horkol, s álmában meg-megrándul a keze. A húgom sápadtan nézegeti a sebkötöző csomagot, a jódtól vöröslő fiolákat, s úgy érzi, meg fogok halni. Az öcsém fekszik, mellére borul a könyve, és hosszú ujjait takarójának rajzain futtatja. Ha köztük lennék, legalább beszélgetnék. Mindig nagy, meleg beszélgetésre készülve indulok haza, s otthon nincs szavam. Esetlen vagyok hozzájuk.. Kemény akarok maradni, magabiztos, hogy eltakarjam sérülékenységemet, s minden a visszájára fordul. Nem tudom megmutatni a szeretete- met. Hamis arccal járok közöttük, elváltoztatom a hangomat: legénykedem, hősködöm, víg arcot hazudok. Legalább jól hazudnék! .. . Miért vagyok én ilyen? Mi kényszerít arra, hogy gondtalannak láttassam magam remélt nyugalmukért. Ki volt az a bitang, aki elhitette velem, hogy sírni szégyen? Azt a gonosz jóistenét!... Megyek. Tudom, hiábavalók ezek a gondolatok is: nem fordítanak vissza. Ha bor van bennem vagy nyugtalanság, mindig keresek valakit. — Semmit ne hallgass el! Abból, ami ezen az estén történt, megjósolom a sorsodat — szólt Jóska és kitakarta a mellét. A honvéd ekkor értette meg, miért nevezik a fiúk Jézusnak Jóskát. Arca élesen rajzolódott ki a holdfényben, vékony horgas orra, vad fekete szakálla, s a szemébe szakadt mélység valóban az olajfákhegyi Jézushoz tette hasonlatossá. Csupán az arcára kiülő feszült érdeklődés és a jámborság teljes hiánya miatt különbözött tőle. — A villa hallgatott a fák között: a zsaluk leeresztve, az ajtók zárva. Elmentem az oldalajtóhoz, lássam legalább az ablakát. Ittas voltam és kétségbeesett, mire kell nekem ez az őrültség? ... Belenyúltam a kerítésbe és ökölbe szorítottam a kezem. A drót felnyüszített, mint akibe belemarnak. Nekinyomtam a homlokom az oszlopnak: „Istenem, Istenem, áraszd meg a vizet ...” A zsaluk kicsapódtak, a két ablakszárny gyors, határozott mozdulattal egyszerre nyílt fel. Nem akartam ledönteni, a lendülettől estünk a szőnyegre. Semmit sem akartam, csak érezni kezeim között a testét, bizonyságot arról, hogy vagyok, s hogy ő valóban itt van. Nagyon szorosan ölelt, fájt a szorítása. A fejemet fogta át. Nem tudom védekeztem-e, vagy támadtam. Körmöm a hátába mé- lyesztettem, térdemet a combjába nyomtam, összepréselt fogaink között felhasadt a szája, éreztem nyelvemen a vérét. Lázasan beszélt: „édesdrágám ... 31
