Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1964 / 1. szám - Farkas Imre: Katonák és lovak (Elbeszélés)
sírt, apám a földre meredt. Tudod, milyen az, amikor az ember a sötétet nézi: a vak végzettel áll szemben, és kérleli vagy káromolja. — Vas István elesett — mondta anyám. így értettem: „Nagyon szeretném, ha te megmaradnál!” — Pihenőben voltak a front mögött. Ült egy ládán, és varrta a köpenyét. Kinéztem az udvarra. A mozdulatlan eperfák között a vöröslő égbe temette fejét a kútgém. Amikor az új ágast állítottuk, még István bátyám is segített. Ő kátrány ózta a tövét, s ajánlotta, égessük is meg: nehezebben korhad. Nem égettük meg. Minek akkor a kátrány? Már nem él. Elkeveredett a levegővel. Miért? —• Ne gyászoljátok! — mordult apám. — Erős gyerek ez, tud vigyázni magára. Ugye, fiam? Könyörgött ő is a maga módján. Felállt, ténfergett, fellökte a széket, amin ült, káromkodott tehetetlenségében, és bement. Anyám is felállt. Kértem, pihenjen. Ment: még vasalnia kell. — Jó legyél, fiam! — Rátette a vállamra kezét, és rövidke ideig álldogált mellettem. Az ő rendíthetetlen hite szerint a jókat megőrzi valami emberfölötti hatalom. Talán maga a jóság. Nem őrzi meg. Felemeltem a széket a földről, s indultam az utcaajtó felé. Hugóm kíváncsian, nővérem rosszallóan nézett, az öcsém utánam futott. — Hadd menjek veled! Nem tudtam mondani, hogy maradj, a fejemmel intettem nemet. Olyan hirtelen elfordult, mintha megütöttem volna. Felnyögtem, annyira fájt, hogy megbántom, mégsem engedtem magammal. Kimentem az utcára. Na most merre? — Az alkony mólóban volt. Langyos szél hullott a házak közé, nagy meleg csillagok másztak az égre. Ellára gondoltam, őt akartam látni. Tudtam, esztelenség. Július eleje körül szoktak leutazni, ekkor április volt. Elindultam. Ha bor van bennem, úgy érzem, valahol nékülem történik valami, s nincs maradásom. Ha már megindultam, elmúlik a nyugtalanságom: megyek a lábam után, és zsongó boldogsággal érzem létezésemet. Négy kilométerre lakunk a fürdőtől, betonút visz oda. Én is dolgoztam az építésén, jó szórakozás volt. Hosszú gumicsőből vizet locsoltunk a betonra, és lespricceltük a felnőtteket. Az első években rengeteg baleset történt. A hangtalan porhoz, sárhoz szokott lovak megvadultak patkóik csattogásától, és sorra elragadták a kocsikat. Valahogy én is így lehettem: zavart a csizmám talpába vert szögek csikorgása, letértem a betonról. Az Üjliget felől közelítettem meg a hidat, a fürdőn keresztül mentem Elláék nyaralója felé. A betont követve előbb odaérhettem volna, de éppen ezt nem akartam. Megálltam a hídon, néztem a vizet: Ella nyomát kerestem rajta. A tó sötéten gyűrűzött, a víztoronynál köd emelkedett a kabinok fölé. Bántott az elemek részvétlensége: „ennyire nem őriznek meg minket?” Lassan, meg- megáliva haladtam. Tudtam, az út végén csalódás vár, s kímélni akartam magam, kitolni idejét a reménytelen reménykedésnek. Az artézi kútr.ál megmostam az arcom, és ittam a vízből. Az utolját visszaköptem, mert rájöttem, 30
