Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1964 / 1. szám - Farkas Imre: Katonák és lovak (Elbeszélés)
dett. Féltem, belekukucskál a fülembe s megkér, nyissam ki a számat, hogy a fogaimat is láthassa. De csak annyit kérdezett, a karomon és a lábamon látható karcolásokra mutatva, hogy az attól van-e? Mondtam, igen. Erre ismét úgy fordította el a fejét, mint amikor az apja könnyet jódczott a szemembe. Meg akartam kérdezni, mit gondol ilyenkor, de jött az öccse, és elhívta. Azt mondta visszajön, de nem jött. Lefeküdt a homokba. A szülei felparancsolták a gyékényre, s valamit beszéltek hozzá. Hubert szemtelen pofákat vágott a vízből, s azt mondta, hagyjak békét a nővérének. — Majd megitatlak — feleltem — csak gyógyuljon meg a kezem. — Erre elment. Éreztem, hogy az öregek a lányt szidják. Elkedvetlenedtem, s csak néha néztem feléjük. Kényszeredetten süttették magukat a nappal, mintha valami ragacsos anyagtól — ami bosszantó módon rájuk tapadt — tisztulni szeretnének. — Elmegyek én innen — gondoltam, mert már csúszott a nap, is bántott, hogy a lány egész idő alatt felém se fordítja a fejét. — Elmegyek. — De akkor valamennyien bejöttek a vízbe. Ella kék gumicipőt húzott a lábára. — Ennek ilyen is van, nekem még rendes cipőre is alig telik — érzékenykedtem, de bárhogy is akartam ellenségesen érezni, nem sikerült. Maradtam, ne higyjék, hogy miattuk távozom. Háton úszott, félig kiemelkedve a vízből. — Hiszen ez már kész nő — gondoltam, mert a rátapadó trikóban szinte meztelennek látszott. Elhatároztam, elfordítom a fejem, ha odaér, mert ekkor már fájt, hogy csak a meztelenségéért akarom nézni. Mégsem fordítottam el, valahogy különösen úszott. A jobb kezén három, a balon négy ujj volt nyitva. Mosolygott, és erősen rámnézve ismételgette: „hét — hét — hét — hét.” Jobbról úszott az apja, balról az anyja, Hubert zárta be a sort. — Nacsak! — gondoltam. — Kiért ez a nagy biztonsági menet? — Es örültem, hogy úgy érzik, okuk van félteni tőlem a lányukat. Ekkor határoztam el, megfelelek a fantáziájuknak. Elveszem tőlük, s aztán jódozhatják. azt a finom lelkűket. Hubert lefröcskölt, én meg csak nevettem. A következő vasárnap a mentőcsónak mögött vártam, amíg a lány egyedül marad. Az öregek alaposan végigszimatolták a medencét, s még a partról is visszanézegettek. Huberttől nem tartottam. Az ilyen puha, fekete köly- köket semmi sem tudna tartós fáradozásra ösztökélni. Bíztam, elunja hamar a pásztorkodást, s kimegy a partra. Nem kellett sokáig várnom. Jól a szemembe húztam a kölcsönkért fürdősapkát, és Elláihoz úsztam. — Várj! — szólt Jóska. Felkattintott gyújtójánál megnézte az óráját. — Unod? — kérdezte a honvéd. — Nem. Határozottan érdekes, bár meggyőződésem, hogy a végén minden sajnálatosan jóra fordul. Kergesd el ezt a dögöt! — mondta, és visszafeküdt a szénára. A honvéd ép jobbkezével leoldotta a derékszíját, s anélkül, hogy odanézne, a mögöttük harsogó szuszogás irányába csapott. Amikor a ló elfutott, folytatta a történetet: — Azzal a lágy nézésével fogadott, amivel egy hete elváltunk. Víz alatt fogtunk kezet, és nevettünk, mert a kézrázogatás úgy hatott, mintha birkózni akarnánk. — Ezután csak szorítsunk! — mondta Ella. — Jó — fe1 ellem, s arra gondoltam, hogyan fogom én ezt meggyalázni. Megpróbáltam megszégyenült arcát elémképzelni, de nem sikerült. 27
