Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1964 / 2. szám - Bertha Bulcsu: A szeplős lány (Elbeszélés)
Plömi, a földrajztanár a táblára mutatott. — Na Gerebenics, ez melyik hegy? — Akkor vettem még csak észre, hogy nem is az osztályban vagyunk, hanem az erdőiben. Plömi egy dombon állt és egy távoli hegyre mutogatott. Amikor jobban körülnéztem, láttam, hogy egy vegyes osztály, és Klári is velük van. Egy magas fiú mellett állt. Ha a Plömi hátat fordított nekik, mindig összesimultak. Amikor felébredtem, már teljesen világos volt a szobában. Gyorsan felöltöztem, de kár volt kapkodni. Elkéstem. Rosszkedvűen léptem a műhelybe. — A lányom beteg, orvoshoz kellett vinnem, — mondtam a részlegvezetőnek, aztán átöltöztem. Mindjárt fölmentem az emeletre. Már festett. Halkan fütyörészett hozzá. A szeme alatt kék karikák ültek. — Miért nem jöttél? — Rosszul lett a mamám, és mellette kellett maradnom. — Ki volt az a férfi? — Az orvos, mondom, hogy rosszul volt a mamám... — Mióta lakik a mamád a Mecseken? — Hol láttál? — Egy magas férfivel szálltál föl a buszra. — Ja, te kis csacsi. .. majd mindjárt megmondom ... Szóval rosszul volt a mamám, és... és a nagynénimet akarta látni. Azért mentem. — És a magas férfi? — Hát az csak úgy jött. Ott találkoztam vele . . . Ott a téren. A papámat kérdezte, mert együtt dolgoztak valamikor. — Hazudsz! Mondd meg az igazat! — Mit faggatsz te engem!? Milyen jogon? — Szóval itt tartunk? — Ott tartunk, hogy rosszabb vagy a vőlegényemnél. Állandóan leselkedsz utánam. Dolgom volt és kész. Neked nem tartozom beszámolni! Ha nem tetszik, tegyél róla! — mondta dühösen és egészen belesápadt a méregbe. összeomlott bennem minden. A düh fojtogatott, de szólni nem tudtam. Elkaptam a gallérját és megráztam, mint egy rongybabát, azán visszalöktem a székre. Ráborult a festék. El kezdett sírni. A könnyei belehulltak az ani- linba. Otthagytam. Az első napokban nem ment a munka. Rossz méréseket csináltam, ami jó volt, később azt is elrontottam. Dühöngtem és belül emésztettem magamat. Legszívesebben abbahagytam volna mindent, az újításokat, a padot, a spirál- csúszdát, de már nem lehetett. A hét vége felé megnyugodtam. De azok a napsugaras márciusi napok nyomtalanul elmúlottak. Ügy éreztem, mintha valami kiégett volna a bensőmben. Április utolsó napjaiban, a legnagyobb hajrá idején szabadságot kért a lány. A részlegvezető nem adott neki. A lány nem nyugodott bele, elment az igazgatóhoz, aztán újra bejött a műhelybe — Minek magának pont most a szabadság? — kérdezte a részlegvezető. — Nem mondhatom meg, magánügy. De kell. És a szabadság felét akkor kell kiadni, amikor a dolgozó kéri! Két napot adjon csak! — Ne erőszakoskodjon! Most nincs szabadság. 58
