Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)

1964 / 2. szám - Bertha Bulcsu: A szeplős lány (Elbeszélés)

— 57-ben, amikor elmentél tőlünk, már többet ivott, mint én. Hetenként háromszor-négyszer részegen találtam, amikor hazamentem. Pálinkát ivott. Nem tudom hol vette, csak sejtem. Teljesen elfásultam, már semmi sem érdekelt. A munkámat elvégeztem, és ötkor vége volt a világnak. így éltünk. Na igyunk, aztán folytatom - mondta és megemelte a poharát.

— Van cigarettád? Kínálj meg ... Mi az, még mindig Munkást szívsz?

— Munkást vagy Kossuthot, a többinek nem bírom a füstjét.

— Igyunk még.

— Nekem elég, rossz ez a bor.

— Rossz bor nincs, csak rossz gyomor.

— Én inkább a fordítottjában hiszek .. . Na, de most már folytasd.

— Nyugdíjba ment Németh néni. Tudod, aki az emeleten festett. Az idén januárban egy fiatal lányt hoztak helyette. Nekem kellett betanítani. Jó alakja volt, de az arca csak közepes. Az orra körül foszforeszkáltak a szeplők. Az első nap elmondta, hogy kint lakik Gyárvároson, és egy sofőr a vőlegénye. Egész nap énekelt, este kiborította a rodamint, aztán lefújta a pádról. Három napig a bőre alatt színesedett a festék. Mindig jókedvű volt, tánclépésben közeledett a fregoli alatt. Szívesen voltam vele, azon a héten alig ittam. Január közepén leesett a hó. Délben az egész részleg az udvaron dobálózott. A lépcsőn álltam és néztem őket. Klári, az új festőlány pofondobott. Megmérged- tem. Belevágtam a hóba és megmosdattam. Ügy nyüszített, mint egy kölök- kutya. Elengedtem. Nem nyafogott tovább, nekemugrott. Lerántott a hóba. Ráestem. A részleg röhögött, és biztatták a lányt, hogy tömjön ia> nyakamba havat. Rajta feküdtem egy pillanatig. Elöntött a forróság. Aztán legurultam róla. TJjra támadott, le kellett fognom. Egy nagy hórögöt dugtam a blúza alá. Egy pillanatig ott tartottam kezemet, aztán önkéntelenül visszahúztam a hóval együtt. Megsajnáltam. A lány sajnos észrevette. A szemembe nézett, aztán cinkosan mosolygott. Úgy gondolta, hogy a hó csak ürügy volt. Nem játszott tovább, fölment a műhelybe.

— Mit akar velem? — kérdezte, amikor fölmentem.

A feje fölött kibámultam az ablakon. A Havihegy kacskaringós útján fekete pontok mozogtak. Egy kocsi is látszott, olyan volt, mint egy lódarázs. Lejjebb házak, tűzfalukkal jobban fehérlettek, mint a hó.

— Látja, ott szeretnék lakni abban a szélsőben — mondtam és a középső ujjammal a havas hegyoldalra mutattam.

— Halálos dumája van, unom az ilyen palikat — mondta és elfordult.

Jasszlány — gondoltam —, bugi-vugi, hapekok, palik és más semmi. Otthagytam.

A műszak vége felé lekiáltott a liftaknán.

— Géza! Áramszünet van?

— Nincs — üvöltöttem vissza.

— Hát akkor jöjjön föl, mert megállt a motor!

Félhomály volt a teremben. A kályha mellett ült, énekelt: „Színes kartonruhád, csupa tarka virág . ..”

Kicsavartam a biztosítékot, matattam velük egy ideig az ablak előtt, de jók voltak. Bekapcsoltam a motort, ment. A lányra néztem.

— Hiszen jó ez a motor . . .

— Tudom — mondta szomorúan, — csak kitaláltam.

— Hát akkor?

52