Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)

1964 / 1. szám - Farkas Imre: Katonák és lovak (Elbeszélés)

nél a néhány napja hozzájuk verődött vöröskeresztes ápolónő mosakodott itatóvödörből. A pokrócból hevenyészett fal csak az út felől takarta. Szaporán locsolta meztelen felsőtestére a vizet, nevetett, és rányújtotta nyelvét a bámészkodó honvédre.

Átment az úton. Az ülepedő sárgás-szürke por vastagon fedte a fűszálakat. íze volt a levegőnek, kesernyés, égett paprika íze. A falu felől Görény közeledett. Kulacsot lóbált, kenyérzsákját óvatosan oldalához fogta. Amikor őt meglátta, megtorpant, és letért az útról. — Vigyen a fene, te alamuszi! — Szándékosan nem nézett utána. Az utat nézte, amerről jöttek. Elkésett szekér bukkant elő a kanyar mögül, utasai, egy férfi és egy nő, gyalog követték.

Megindult lefelé az oldalon. Erősödő moraj nyomta el a tábor zaját. Előbb lépteinek neszét hagyta maga mögött, később már a lélegzetét sem hallotta. Tompa harsogás úszott a völgyben, arcára nyirkos permet hullott. Kerülgette a bokrokat, kapaszkodott a fenyők szívós ágaiba, átlépett egy kidőlt fán, s a patakhoz ért. Habzó ár fortyogott előtte. Ahol kiszélesedett a meder, tiszta volt a víz, mint a levegő. A felszín alatt csúszó, összetorlódó kavicstömeg mozgott. Különös, kísérteties nesszel súrlódtak egymáshoz a kövek, csobogott a víz: „Tota ... tetetita... tota”. Mintha beszéd lenne, unos-untig mondogatott, fásult figyelmeztetés, hiszen úgysem hallhatja, úgysem értheti senki.

A törésnél bömbölve ugrott a mélybe a víz. Dörrenésekkel, csikorgatás- sal és nyöszörgő jajjal telt meg a levegő. Iszonyodva nézte, amint az emberformájú kő erőlködve, láthatatlan kezeire emelkedik, átfordul, mozdulatlanná dermed. Meddig kísérti még a kép?

Az út mellett foglyok szomorú menete cammog. Feléjük kiált: „Lengyelek? Oroszok?” Karikalábú őrmester ordít valamit németül, és a fegyverét rázza. Szakállas, puffadt arcokban ökclnyi sárgás szemek. Van aki felnéz, de a legtöbben lehajtott fejjel mennek. A sor végén nyurga gyereket támogatnak. Vékony nyak, szőke haj, ritkás szőke borosták, folyamatosság nélküli amőbamozgással halad. Erőtlenül kitolja lábait, mozdul nehézkesen a keze is, majd utánatüremlik a teste. A lépést a lábfejek erőtlen lehullása fejezi be. Csak részmozdulatokra van ereje, de már arra sincs. Kihull a támogató kezekből, elterül. Kavarodás támad. Néhány őr odafut, és szétveri a csoportosulást. Csak a vicsorgó marad a fekvő mellett. Ráordít

— semmi. Belerúg — nem mozdul. Ekkor valamivel a fekvő emberre mutat

— dörrenést dobálnak a hegyek. A test derékig felvágcdik, átfordul, mozdulatlanná dermed.

Futva indul neki az oldalnak, de felbukik valamiben. Feláll, frissen ácsolt fejfa néz rá: „Unbekannt.” — Tovább! — Kifulladva áll meg az úton. A szomszédos hegyoldalt már nyaldosta a homály, és a völgyet elborítja a köd. A délután elhagyott műút felől egyhangú morgás hallatszik, mintha távoli kőzuzda működne, pedig millió láb, kerék összefolyó dobja az. Sötétség kúszik föl a hegyoldalán, érdes, taszító. Csak a fennsíkon rezeg foszforos félhomály.

Bal karja fájdalmasan sajog. Az egészégügyi sátorból kékes lámpafény szüremlik elő.

— Őrnagy úr, alázatosan jelentem, megharapott egy ló.

A tiszt spirituszégőn melegít valamit.

23