Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1964 / 2. szám - Szabó Jenő: A vasárnapi leány (Elbeszélés)
— Miért féljek? — Igazad van — feleltem — nem kell aggódnod, én vigyázok rád. És valóban nem is aggódott egy cseppet sem, mikor három héttel később úgy látszott, hogy minden „vigyázás” ellenére állapotos lett. Soha még olyan forrónak, vidámnak, szinte gátlástalannak nem láttam, mint akkor. Nekem pedig éppen ellenkezően, megsavanyodott a kedvem, nyugtalan lettem és nem találtam a helyemet. Máskor szinte magától értetődött, hogy mindenben ő alkalmazkodik hozzám. A három hét alatt, amíg állapotosnak hitte magát, teljességgel megváltozott. Félénksége, csendessége eltűnt, kívánságai voltak, akaratos lett és nem tudott betelni az öleléssel. Sokszor séta közben vagy vendéglőben jutott eszébe, hogy haza akar velem menni. Addig sohasem tudtam rávenni, hogy teljesen levetkőzzék előttem. Egy ilyen rendkívüli pásztorórán hirtelen kiugrott az ágyból. — Akarja, hogy megmutassam magam? — kérdezte cinkos suttogással. Nem fogom sohasem elfelejteni a képet. Ott állt a szoba közepén, arca tüzelt, szeme csillogott és rövid inge alól fehéren bújt elő két hosszú combja. Aztán a fején át lehúzta az inget. Kezében a levetett inggel lassan körbefordult, mint egy szobor, amely még ott áll a szobrász forgatható állványán. — Gyönyörű vagy — mondtam neki, mert az is volt. — Mint aktmodell is megkereshetnéd a kenyered. — És maga engedné — kérdezte kacér an — hogy mások is nézzenek? — Ha a pénzt, amit kapnál, nekem adnád, miért ne! — ugrattam. — Pfuj, selyemfiú! De nem sokáig maradok így. Két-három hónap múlva már ekkora lesz a hasam — mondta és kezével is mutatta. Aztán hirtelen visz- szacsúszott megint az ágyba: — Mondja meg őszintén, mit gondol most rólam? — Azt, hogy szeretsz. — És azért mindenre megbocsátás jár? — Mindenre! — Akkor is megbocsátana, ha közönséges szajha volnék és szeretném magát? — Akkor is! Különösen hitetlenkedve mosolygott, mintha már akkor tudta volna, hogy eljön a nap, amikor szajhának fogom nevezni... Nem sokkal ezután történt, hogy egy hétköznapon, este tíz óra tájban váratlanul beállított. — Hát te? — kérdeztem csodálkozva. — Hogy kerülsz ide ilyenkor? — Lekéstem a vonatot — felelte, aztán hozzátette — persze szándékosan...! Elmondta, hogy a körorvos feleségével jöttek be Párizsba vásárolni és amikor végeztek, azzal kérte el magát tőle, hogy az egyik barátnőjét megy meglátogatni. Különösen, bátortalanul, mintha most járna itt először, lépett be a szobába. Körülnézett. — Egyedül van? — kérdezte. — Ki lenne még itt? — Egy másik nő. — Mióta te jössz, nem jár ide más nő. — És ha én nem jövök? 47
