Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1964 / 2. szám - Szabó Jenő: A vasárnapi leány (Elbeszélés)
— Igaza van, szerencsém is volt. — Nem szerencse és nem véletlen, Monsieur. Magának mindig sikerül és ez a titka! — Nem árulná el nekem is végre ezt a titkot. Mert én — be kell vallanom — nem ismerem! — Pedig olyan egyszerű. Magának az a titka, hogy jó ember. — Nem értem. Jó ember is készíthet pocsék fényképeket. — De maga nem, mert maga mindenkit szépnek lát. Mint ahogy úgy is van: minden ember szép. Csak persze úgy kell látnunk. És maga úgy látja az embereket. Ma már tudom, hogy a leány őszintén gondolta azt, amit mondott, csak az egészbe egy kis optikai csalódás csúszott bele. Nem vagyok én jó, csak ő látott annak, mert ő volt az igaz, a jó ember... Meglehetősen vegyes érzelmekkel kísértem vissza a műterembe, ahol elfoglalta helyét, én pedig munka közben törtem a fejemet azon, amit mondott. A végén mindig csak oda lyukadtam ki, hogy ma sem viselt melltartót és melle keményen feszítette a vékony selymet. És minden mozdulatnál megremegett... Négy óra már alaposan elmúlt, mire az utolsó megrendelő után lehuzat- tam a redőnyt. Megálltam a leány előtt. — Mikor megy a vonatja? — kérdeztem. — Később ... estefelé — nézett fel reám bizonytalanul — Monsieur talán elmegy most? — Nem, de nekem most elő kell hívnom odaát a laboratóriumban — feleltem. — És azt... nem láthatnám? — Miért ne? Jöjjön! A műterem mögött két kis szobát béreltem. Az egyikben laktam, a másikban, amely alig volt nagyobb, mint egy alkóv, a laboratóriumomat rendeztem be. A kis fülkét állandóan elsötétítve tartottam, hogy bármikor dolgozhassak. Ide léptünk be. A sötétségben és csendben tisztán hallottam a leány szaggatott lélegzetét, ruhájának suhogását, amint megmozdult. Aztán egy halk, szinte felszabadult sóhaj, a lány odadőlt hozzám ... Szerencse, hogy a Saint Lazare ott van a közelben, még éppen elérte az utolsó vonatot. A következő vasárnap délelőtt ismét ott kuporgott a műterem sarkában, a kis puffon. Vékony pullóvert viselt, amely még jobban odatapadt meztelen melléhez, mint a selyemblúz. Aznap délután egyszerűen nem nyitottam ki a műtermet. Az ebédet a lakásomra hozattam és ily módon sikerült elérnem azt, hogy ő is velem egyék. Amikor kihörpintettük a feketekávét és odanyúltam a derekához, elkergette a kezemet: — Nem szabad, majd utána... Most ki kell nyitni! — Nem nyitok ki! — jelentettem ki. — Elvégre nekem is lehet vasárnapom. Nem bánom, ha nem maradunk itthon, menjünk ki a Boisba, vagy a Luxemburg parkba, vagy akár a Louvre-ba, de dolgozni nem fogok! Álmomban sem sejtettem, hogy ebből mekkora cirkusz lett. Fel volt háborodva, meg volt rökönyödve és mindenáron a műterembe akart menni. — De hiszen az magának nagy veszteséget jelent, megrendelői elmennek máshoz... 44
