Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)

1964 / 1. szám - Kodolányi János: Emlékezés Pável Petrovszkijra

KODOLÁNYI JÁNOS

EMLÉKEZÉS PÁVEL PETROVSZKIJRA

Feleségem a zongorával még jobban megtömött, amúgy is kicsiny szobában a padlón, matracokon feküdt. Minden használható díványt, pamlagot másiok foglaltak el. Letérdeltem a padlóra, úgy bújtam be hozzá fogvacogva, jéghideg kézzel, lábbal. Nem szóltam semmit, nem is tudtam volna szólni, mert a félelem, az irtózat, a lét borzalmas bizonytalansága, az abszolút kiszolgáltatottság, a magam egész emberi méltóságának és lényének hitvány tetűvé való aljasítása képtelenné tett a beszédre.

Lassan simogatta a fejemet, ő sem szólt. Hallgattunk mind a ketten. Eközben még háromszor, négyszer, nagy időközökben átzúgott a ház fölött a sivítva érkező, mennydörögve lecsapó gránát. De aztán a háború gépezetétől többé nem féltem.

Mikor a szemközt lévő Szabadsághegyen a szovjet hadsereg andrjusái meg katyusái katapult-szerkezettel rakétabombát indítottak a pesti oldal felé, ott álltam dolgozószobám ablakában és figyeltem, ahogy a sűrű, fekete erdő mögül a havat narancsvörösen megvilágító rakéták süvöltve emelkedtek a magasba és villogó ívet leírva, két-három perc múlva mennydörögve csaptak a célpontba. Eszembe jutott akkortájban egy ifjúkori versem, amelyet Budapest gyűlöletében írtam és amely megdöbbentő módon próféciává lett ezeken az éjszakákon. Két sora így hangzik:

Nem bánni, poklok minden Budapestje a vörös tűzben hulljon hamuvá.

íme, a szegény, szerencsétlen, föld alá bújt, reszkető, éhező és didergő „poklok Budapestje” most a szó szoros értelmében, azaz úgy, ahogy én akkor, 1921-ben gondoltam, a vörös tűzben, a Vörös Hadsereg tüzében omlott hamuvá.

Egyébként csendes éjszakákon órákon keresztül nyugodtan figyeltem, amint az ostromlott város palotái, a tetők és emeletek, a tégla- meg cementtömbök hangos csengéssel omlottak rakásra. Hogy milyenre, azt később borzadva láttam, amint át tudtam jutni az utcákon, a törmelékeken, a romhalmazokon és feltárult előttem a pusztulás mértéke. Hallgattam a géppisztoly-sorozatok üveghangszerű pattogását és csengését s egy-egy nagyobbfajta ágyú mennydörgő dübörgését is. De félelmet ettől a mechanizmustól, ettől a hideg, kiszámított géipezettől nem éreztem többé. És az ostrom ideje alatt az emberektől — elsősorban a szovjet katonáktól — sem féltem egy pillanatig sem. Attól fogva, hogy az első járőr benyitott hozzánk és végigjárta a szobákat, kikérdezett kilétem, mivoltam felől, egészen az utolsó katonáig, aki még 1945 júniusában az ebédlőnkben lakott, egy sovány, szerény, kedves fiatal kapitányig, egyetlen egy katonától sem féltem.

3