Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1964 / 2. szám - Koncz István: Répa, retek (Elbeszélés)
kanalazza a krumplilevest, és a szeméből szaladnak a csillagok. Akár az ijedt, szárnyatlan bogarak a lapulevél alól. Azt mondja anyu: — Valami bánt? —- Nem, semmi — mondja apu, és a szeme már nem mutat semmit. —- De valami azért bánt, látom. — Semmi... Képzeld, az a hülye Kovács azt mondja, hogy én kispolgár vagyok. Anyu elmosolyodik, szelíden: — Ne törődj vele. Ezért ma már senkit sem rúgnak ki. — Persze, nem mintha érdekelne. — És aztán sokára, vacsora végén még azt is mondta apu: — Három év óta nem emelte a fizetésemet. Próbálna meg ő kijönni ennyiből, három gyerekkel. Anyu sóhajtott. Ez akkor volt, amikor anyu már nehézkesen járt. És ő akkor arra gondolt, hogy ha ez sem sikerül öcsivé, akkor apuék már biztosan nem írnak még egy levelet a gólya néninek. Vagyis a jóistennek. A hugivá sikerült öcsi majd nagyon sokat fog sírni, merthogy csak hugivá sikerült. Pedig sírni nem jó, sírni nagyon rossz. Erzsi fölpislant. A nagymami szöszmötöl, nem vett észre semmit. Tulajdonképpen nem is sikerült nagyon rosszra a ritkán. Még két szó hátra van, még el lehetne rontani... Jaj, majdnem tényleg eltévesztette. Majdnem t betűt csinált a k-ból, úgy hegy ritkánk Pedig az rikkant. Még jó, hogy azért észrevette, hadd legyen csak srác az a gyerek, elvégre az nem tehet róla, neki, Erzsinek meg már úgyis mindegy. Épp ott tart, hogy „a rig...” — amikor türelmetlenül zörgetnek a kapun. Nagymami rohan, s Erzsi behallja a konyhába, hogy odakint egy nő visít: — Jaj, Tóth néni, fiú, fiú!... Összeszaladnak a népek a kapuban. Nagy csivitelés, kihallik belőle a nagymami szava: — Fiú! Fiú unokám van, hála istennek... Aztán nagysokára bejön, sugárzik az arca, azt mondja: — Fiú! öcsi lett, öcsi! Erzsi pislant, nagy büszkeség tölti el. No, nagymami, hát persze hogy fiú, mit csodálkozol, nézd csak meg ezt a . . . — Végeztél? — kérdi sebbel-lobbal nagymami. — Hamar pakolj ösz- sze. Én beszaladok a kórházba, mit üzensz az öcsédnek?... Ma itt alusztok Ágival, apád biztosan csak holnap megy haza. És rá se néz a nyitott füzetre. Hazajött Ágnes. Keserű-boldog, irigy mosoly a szája szélén: — Szóval fiú. Örülök. — Megírtam ám a Répa, retek, mogyoró-t, megmutassam?... — próbálkozik Erzsi, de Ágnes bután néz rá, nem is válaszol. No, majd apu. Később megjött apu, csak tíz percre, és a csillagok most nem szaladtak «szanaszét a szeméből, hanem mintha mind ott gyülekeztek volna, és a puszijának olyan savanyú szaga volt, mint a bornak. Csak hajtogatta: — Hű, de nagy gazember lesz belőle! Erzsi szerette volna azt mondani, hogy na, mit csodálkoztok, tessék, itt van, nézzétek meg a füzetemet, a Répa, retek, mogyoró-t! Meg lehet nézni, nem kell ezen csodálkozni, világos az egész... De már senki sem akarta látni a házifeladatat, még a tanítónő sem, mert másnap a másik padsor füzeteit szedte össze javításra. 11
