Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1964 / 1. szám - HAZAI JEGYZETEK - Horváth János: Emberek a pusztán
Asszonya titokzatosan mosolyog. Ő hat osztályt végzett. Jól ír és olvas. Esténként kézbe veszi a könyvet, s fennhangon olvas a pattogó tűz mellett. A három gyerek, meg az öreg hallgatja. Most éppen A kőszívű ember fiai-t olvassa neki. Tegnap este a 210. oldalig jutottak. — fin mindig fejhajtó ember voltam — mondja csendesen a férfi. Kissé gyűrött arcát felém fordítja. A szeme tiszta, akár a szeptemberi ég. — Mindenkinek fejet hajtottam, aki parancsolt. Meg még máma is ... — Hol kezdte az életét? — Akkoriban Botkaházán laktunk az urasági majorban. Hét éves koromban szántógyerek lettem. Hatvan-hetven filléres napszámért egész nap a barázdában döcögtem, akár egy barázdabillegető madár. Mikor nagyobbacska lettem, akkor emelkedtem a ranglétrán. Kanász lettem az apám mellett. Ezért már majdnem egy egész pengőt kaptam! Mikor elértem a húsz évet, akkor megkaptam a három fertály kommenciót. — Nem csapták be? — Becsapni sohasem tudtak. A pénzt ismerem, meg a fertályokon is jól eligazodtam. Amikor megnősültem, egész kommenciót kaptam. Nősülés előtt mindig az sült-főtt a fejemben, hogy legalább olyan asszonyom legyen, aki ismeri a betűt. Ez volt a kikötésem. — Mikor érezte legjobban az írás-olvasás hiányát? — Amikor katona voltam. Derék, tisztességes ember volt a tizedesem. Csak mondtam neki: kanyarítson már néhány sort a szüleimnek, s már írta is. Persze vele szemben is fejhajtó ember voltam, jó szolgálatokat tettem a szívességéért, még a bakkancsát is kifényesítettem ... , — Kit hibáztat azért, hogy nem járhatott iskolába? — Az urakat. Meg az öreg Fehért, az igazgató urat. Jobban kellett volna fogni bennünket. A majoriakkal nem törődött, nem bánta, ha nem megyünk iskolába, legalább nem kellett velünk vesződnie. De legjobban az ispán volt az oka. Mert annak nem volt fontos-, hogy tudjunk. Neki az volt fontos, hogy a nyaka meg ne fázzék. Folyton betakargatta, meg mindig pongyolába járt. Többet kényeskedett, mint egy fehércseléd. — Most már nem járna iskolába? Furcsán néz, mintha félne valamitől, összehúzza magát, mint akit bántani akarnak. Mondom neki, hogy nálánál idősebb emberek is beülnek esténként az iskolapadba. Ismerek egy embert, hetven éves korában végezte el a hetedik osztályt. — Azoknak könnyebb, azok már valamit jártak, össze tudják parancsolni a betűket. Nekem meg olyan engedetlen a kezem, hogy sohasem arra megy a ceruza, amerre szeretném ... Elhallgat. Az jár az eszembe, hány analfabéta élhet még a pusztákon? Mit kellene tennünk az érdekükben? Lám, ő is, még ötven sincs, milyen gazdag lehetne az élete, ha újságot, könyvet vehetne a kezébe. Micsoda szegénység ma az írástudatlanság! Dörmögő, kicsit alázatos a hangja, amikor megszólal. — Nem kell már nekem- oskola. Megélek úgy, ahogyan eddig. Azt nem mondom, hogy itthon, a gyermekeimmel együtt nem próbálgatok, hiszen úgyis 143
