Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1964 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Várkonyi Nándor: Weöres Sándor pécsi évei
költők? nem keletkeznek-e így csupa torzképek? — Pl. Arany kategóriája, hogy „epikai természet” („embereken és történeteken át tud csak megnyilatkozni, nem első személyben”); csakhogy ő írta a „Letészem a lantot”, „Ez a szoba, ahol most ... tillaárom haj!”, „gyalog jártam, gyalog bizony, legföljebb ha omnibuszon”, „Cosmopolita költészet”, stb. verseket, vagy ötven elsőszemélyű, szubjektív lírai verset; de hát ez nem fér a kategóriába. „Szenvtelenségre törekvésem” talán nincs is. Alkatomból adódik, hogy szeretek vizsgálódni; de az is onnan adódik, hogy nem szeretek mindig csak vizsgálódni. — Hogy az intuíció nem személytelen, ez természetes. De vannak intuitív rádöbbenések és logikai eljutások nemszemélyes jellegű tényekre (pl. az archimedesi tétel felismerése, vagy a heliocentrikus világkép, stb.). Igyekszem eljutni nem-személyes tényékhez is. De nem versben. Ott egészen mást akarok: beszámolni mindarról, ami „én”-em tartalma (akár expresszív, akár szemléleti tartalom), beszámolni akár hidegen, akár melegen, akár mozdulatlanul, akár charles- tonozva, mindegy. A „kozmikusság” fogalma szerintem összegező; mint megkülönböztető fogalom, igen „spanisch” nekem. Aki vallásos tiszteletben részesíti a csillagokat, állatokat, stb.: hylozoista. Minek még egy név? Aki az átfogó összefüggéseket keresi: metafizikus. — Sehogyse tudom megtalálni azt a terrénumot, ahol a „kozmikusság”-r a mint megkülönböztetésre lenne szükség. — Viszont belátom: jogunkban áll a fogalmakat azzal a tartalommal megtölteni, amivel akarjuk. Így hát itt nincs mit vitatkozni. (1939. jan. 26.) De bizony volt min vitatkozni. Ezúttal végre pedzi a memóriám, hogy válaszképpen kifejtettem a „kozmikus” jelző helyes értelmét: az ember kétféle viszonyban állhat a Mindenséggel: lehet a tárgya és lehet az alanya. Tárgya minden, ami van, a spirálkcdöktől a csizmadiáig és a bélféregig; alanya, aki elgondolja a Mindenséget és tudatosítja hozzá való viszonyát. Röviden: a Mindenség mint anyaghalmaz = Univerzum, a csizmadia például univerzális lény; a Mindenség mint felismert Rend = Kozmosz, aki tehát tudatosítja, rendezi, elmondja hozzá való viszonyát, kozmikus lény; ha költő, kozmikus költő, — Weöres válasza pontot tett a vitára, s más tárgyakra tért. Ami a kategóriákat és a „kozmikus” szó használatát illeti, el kell fogadnom jogosságukat, megtörve bár, de fogyva nem. Tulajdonképpen az elnevezésektől nem láttam a mögöttük-rejlő tartalmat, a ruhától az embert. Igazad van, hogy a „kozmikus”-t, az „univerzális”-sál tévesztettem össze. Kérded, mit szólok Jékely kritikájához? Érdekesnek találom, hogy „műszer-egyéniség”-nek nevez. — Hogy én-em tartalmát adom, ez elvégre természetes; amit kimondunk, az én-ünk tartalma, nem is lehet más. De ha „műszer” vagyok, akkor az általam megrögzített én-tartalom nem par excellence szubjektív, hanem tárgyként ismert. — Azt hiszem, az „én-ködösítés” téves megállapítás. Ha „műszer-egyéniség” vagyok és műszerként mutatkozom, úgy nyilván nem ködösítem magamat, hanem lényegem szerint nyilatkozom. Megírok bármit, nem titkolok el semmit 122
