Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 2. szám - Farkas Imre: Almaleves (Elbeszélés)
FARKAS IMRE ALMALEVES Sándor mélyen lecsúszva ül a fotelben. Fejét előre nyomja, a támla álla a mellének feszül, hosszú lábai kinyúlnak a szoba közepére. Álmodozva játszik egy kulccsal. Az utóbbiról nem tud, pedig a vas már átmelegedett az ujjaitóL Szerda van, fél nyolc. Lusta, csökönyös fél nyolc. Hétkor jött haza a zeneiskolából. Felvitte a keményített ruhát a padlásra — Amálka az istenért sem hagyna fel a keményítőssel —, várja a vacsorát. Utálja az almalevest, de mosolyogva fogja megenni. Kétszer is szed, és vacsora után kezet csókol Amálkának. Nem. Inkább a homlokát. Nem szereti a mosásban felpuhult női kezet. S nyolcra... egy taxival. .. Hedda! Heddától forrók a szerdák. Amálnak majd azt mondja, Fogarassyval beszélt meg találkozót. Fogarassynak kiváló összeköttetései vannak nagy zenekarokhoz. Amálka még örül is, hogy végre kezdeményez. Pontika a könyvszekrény előtt hasal. A szőke, nagyon világos hajú kisfiút az oldalán levő barna pötty miatt így nevezik. Amióta megszületett. Később tiltakozni fog, most még nem törődik a nevével. Arcát a parkettre fekteti, és nézi, mekkora hely van a kis karosszék alatt. Átnéz a széklábak között, megnyugszik. Óriási hely van. Apu is átférne rajta, még a lábát sem kellene behúznia. A kis karosszék az ő „alagútja”. Ezen az alagúton akarja átúsztatni az üres lekváros ládát, a „hajót”. Eddig hiába próbálgatta — nem sikerült. A hajónak pedig nagyon át kell úsznia az alagúton, mert azért hajó és azért alagút. És gyorsan kell átúsznia, amíg apu ilyen csöndben van. Mert nem tart ám sokáig. Később majd szaladgálni fog, emelgeti a kezét, mintha sütne az oldala, és ilyeneket mond: „Megfojtotok... Köztetek nincs az embernek egy perc nyugalma. Rabszolga kell néktek, nem apa.” S azon, ahogy szaladgál, ahogy odébb löki a széket és fintorog, még nevetni is lehetne, ha nem kiabálna annyira. És ha nem menne el... De a kiabálás után majd becsapja az ajtót és elfut. Nagyon gyorsan fog lefutni a lépcsőn, mintha félne, hogy visszahívják. Utána csönd lesz, de az már nem játéknak való. Az rossz csönd. Olyankor anyuka úgy ül a fotelben, mint a száraz ruha, amikor lehozzák a padlásról. Nyel — nyel, és nézi az őzet, pedig ő nem fél a farkastól. A szekrényre néz, és arra gondol, hogy az őzet is át kellene hajóztatni az alagúton, de nem meri levenni, ha Apu látja. A nagy barna őz a mellső lábával figyelmeztetően int, fejét magasra nyújtja, figyel. Nagyon messzire ellát. Egészen a Dunáig. Korábban sokat csodálkozott Pontika, hogy az őz nem beszél, ma már tudja, csak akkor fog megszólalni, ha meglátja jönni a farkast. A kiáltásra majd Apu gyorsan elfut a puskáért, és bumm, és akkor vége a farkasnak. Elindítja a hajót. Öt esztendejének minden igyekezetével azon van, hogy sikerüljön átusztatnia az alagúton. A lekvárosláda lassan benyomul a szék alá, 82
