Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 1. szám - Horváth Ottó: Meghalt a nagyapa
A gyermek szép, nagy, fekete szemeit csodálkozva emelte az apjára (az anyjától örökölte — gondolta az apa), értetlenségében szippantott egy nagyot az orrával, amelyre máskor rendszerint egy ingerült kérdést kapott, hogy „nincsen nálad zsebkendő?” — ez azonban most elmaradt, s ebből a fiú megérezte, nem szabad a papát fájó és nehéz kérdésekkel zavarni. Márciusban olyan nyers-piros szokott lenni a nap, amint lebukni készül a nyugati égbolton, most is ilyen volt, hogy ott tanyázott a foltos töltés tetején, akkor értek ki a folyó partjára, ide támasztja piszkos, örökké mozgó hátát a nagy gyár, amely mindennap emberek ezreit szívja magába, majd féltucat száján keresztül. A míniummal pirosított porta-kapunál álltak meg, melynek két szélén vasdárdák szúrtak az égbe, réseiken keresztül szabadon szaladhatott a pillantás a gyár udvarára, ahol fürge targoncák szaladgáltak mint sietős nagy bogarak, teherautók rázták magukat állva, traktorok hörögtek, s az emberek, hosszú, himbálódzó vasakat cipeltek vállukon, ahogy hintázó, kimért lépteikkel tovasiettek a lapos-tetejű műhelyek felé. A fiú elengedte az apa kezét, kötött sapkával védett fejecskéjét a két rács közé dugta, onnan csodálkozott. — Tudom — mondta vidáman és természetesen —, itt dolgozott a nagyapa ... Az apa a fiú mögött állt, nézte a nagy gépgyár mozgalmas udvarát, idegei, az egész teste azonnal felfogta, átvette, magába olvasztotta a céltudatosan ziháló, zümmögő és duruzsoló, néha nagyokat döngő ipartelep minden mozdulatát; úgy érezte, a vére együtt lüktet, tüdeje pontosan, szinkronban mozdul a gyár nehéz, mégis hallatlanul erős és pontos ritmusával, egész lénye azonosul a munkálkodó nagy szürke csarnokokkal. Az apró kisülések, melyek a bőrén vibrálnak, ami után furcsa borzongás fut végig a hátán, karjain, a hidászok elektródjainak messzire villanó fényei és a rezgés is a húsában a mozduló nagy gépek vibrációi. Ott állt a gyár kapujában, melynek durva macskaköveit oly régen lépte át, s szivébe iszonyú fájdalom nyilallt. Az ember ilyet csak szégyenében érez, olyankor, amikor váratlanul találkozik a hűtlenül elhagyott párjával. Hirtelen agyába villant egy kép: Az öreg kint ült a ház előtt, nehezen mozduló ujjai között egy fadarab, amellyel pipáló gyárkéményt rajzol a járda porába ... Ö hűséges volt szerelméhez, a gyárhoz. Négy évtized korma nem tudott úgy belemaródni örökké fekete kézredőibe, ahogyan szívébe beleköltözött ez az élő, szüntelenül alkotó, darabosságában és esetlenségében olyan kedves, hatalmas óriás. S az öreg karjaira is emlékezik, melyek már nem is emberi testrészek voltak, nem is végtagok, hanem valami átmenet a holt tárgy és az élő anyag között. Ezek a kezek érezték és tudták a módját annak, miként kell a holt anyagba életet lehelni. „Itt dolgozott a nagyapa ...” — ismételte meg alig hallhatóan fia szavait —, nem; itt élt a nagyapa, és ez több, sokkal több, mert az élet alkotást jelent, és ő alkotott... Gondolatait most már hangosabban fűzte tovább: — De ezt te még nem érted, kisfiam, de egyszer meg fogod érteni — simogatta meg a buksi gyermekfejet —, és akkor majd nagyon tiszteled ezeket 93
