Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 1. szám - Horváth Ottó: Meghalt a nagyapa
MEGHALT A NAGYAPA HORVATH OTTÓ A határból friss földszagot hozott a koratavaszi szél, meglangyosította a levegőt, s a temető szélén őrt álló szomorú füzek hosszú, csupasz ágai olyan idegesen úsztak a levegőben, mint fiatal lányok kiszabadult hajfürtjei, amikor azok valami belső, ösztönös érzésektől és vágyaktól hajtva kibontott hajjal nekiszaladnak ilyenkor március elején a messzeségnek. A temető emberi lábnyomoktól mintázott, agyagos útjain ismét fekete rigók szökdelltek, s a figyelmes sétálók a kanyargós és keskeny utak szélein duzzadt rügyű, alig zöldellő bodzaágakat csodálhattak meg. Évmilliós ősi törvények láthatóan élni és hatni kezdtek, s ez felvidította a temető elmaradhatatlan látogatóit: a fekete ruhás nénikéket, a hallgatag szürke öregembereket, itt-ott látható, valamitől elfáradt középkorúakat — de ez a vidámság láthatatlan volt, ismert érzékszerveinkkel föl nem fogható’, mint a sövénykerítésen át beszökött földszag, melyet inkább csak érez és sejt az ember, mégis bizonyosan ott volt és keveredett a mező illatával, ötvöződött a nap újszerű csillogásával. A fáradt csontos ujjak zörgő, kiszáradt virágcsokrokat, a tél ittfelejtett más giz-gazait távolították el a sírokról, földet lazítottak, palántát ültettek, kavicsot szórtak a tenyérnyi széles, sírkörüli utcácskákra, a befelésírás, a fájdalmak, a hosszú emlékezések, a csöndes belenyugvások örök várakozó- helyeire. A temető készült a tavaszra, készült a megújuló életre, s mily furcsa, ebben az örök készülődésben reszkető kezek segítettek. A végső dolgokat kutató elme bizonyára kedvtelve nézte e különös, mégis mélyen igaz, megmásíthatatlan összetartozást, az azonosnak egymástól el nem szakítható két oldalát, s valami ilyesfélét érzett az apa is, aki tízéves gyermekét kézenfogva, ezen a koratavaszi délutánon kilépett a temető rácsos kapuján. A kerékpármegőrző farácsai üresek voltak, erről tudta, hogy fiával sokáig maradt a friss sír mellett, a rokonok, a hozzátartozók már elmentek. Tulajdonképpen nem is voltak sokan, az öreg már életében félig kilépett a családi közösségből, hangtalanságával, kíváncsiságtalanságával, azzal a lehetetlen életmódjával, amely a létezést szinte csak a levegővételre, az anyagcserére és néhány legszükségesebb mozdulatra szűkítette le. Talán tudatosan tette ezt? Nem valószínű. Hiszen mindenki szerette, no nem túláradóan, csak úgy, ahogyan rendes emberek egy nagyapát szeretni szoktak. Igazán nem érezhette, hogy a családban valakinek is a terhére lett volna. Akkor miért lopta ki magát ilyen észrevétlenül a világból? 91
