Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 3. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Petrován Oszkár: A pszichológia jelentősége az irodalomkutatásban
Mert mindkét kérdés megoldott a közösség szempontjából, de a tudatában még csak szocialistává alakuló egyén nehezen közelíti meg az élet és az alkotás individuális értelmét. Közelebb kerülhetünk ezeknek a filozófiai kérdéseknek szélesebb körben megértésre találó megoldásához, az emberek szélesebb csoportjának érzelmi rezonanciáját érhetjük el, ha a legjellegzetesebben emberi funkció, a pszichés működések oldaláról közeledünk hozzájuk. Goethe mindenfajta vizsgálódást és kutatást fontosnak és értékesnek tart, a legtöbbre azonban az emberre vonatkozókat értékeli. Mi úgy érezzük, hogy az emberre vonatkozó, legmagasabb szintű kutatások óriási lendületében, amelyet Marx és Engels társadalomszemlélete indított el, a részfeladatok közül még meg nem oldottak között döntő fontossággal szerepel az alkotás lélektana. Ennek világosabb bemutatása és széleskörű tudatosítása emelheti sokaknak egyéni tudatát arra a szintre, hogy a kollektíván belül élő egyedember életcélját és életének értelmét egyéni haladásán túl a közösség fejlődésében ég fejlesztésében megtalálja, és megértse, de érzelmileg is elfogadja, hogy az egyedi fejlődés, az egyedi haladás, az egyéni boldogság csakis a közösség emberi eredményei alapján, csakis az ember társadalmi közösségében érhető el, biztosítható és fejleszthető. A pszichológia számos általános emberi funkció alaptörvényeit már feltárta. Az általános lélektan fejlődés szemszögéből történő vizsgálódásai mind az egyéni, mind a fajfejlődés számos igazságának lényegét megragadták. A személyiséglélektan elérkezett az egység szintézisében megvalósuló szomatopszichés szemlélethez. A közösséglélektan az egyedi ember testi és lelki folyamatainak megbonthatatlan egységben történő felfogását érvényesíti az emberi társadalomra. Lassú azonban az a fejlődés, amely a pszichológiai vizsgálódások és kutatások eredményeit más tudományok határterületein megfelelően érvényesíti. (Fiatalabb tudományok, pl. a kibernetika vívmányai sokkal hamarabb kerülnek alkalmazásra az ember vonatkozásaiban, mint éppen azé a tudományé, amelyet Goethe a legtöbbre értékelt, és amely valószínűleg a legszükségesebb az ember lényegének megismerésére.) Éppen ezért üdvözöljük különös örömmel ,,A szerelem, trilógiája” c. tanulmány-trilógiát Palkó Istvántól, az „ÉLETÜNK” f. évi II. és III. kötetében. A tanulmánysorozat alcíme „Embertudományi tanulmányok Vörösmartyról”. A gazdag témaskálájú szerző, mint már más munkáiban is, Vörösmartyt, a magyar irodalom kimagasló alkotóját olyan művein keresztül közelíti meg, amelyek több mint száz éven keresztül nem találnak megfelelő megértésre a magyar irodalom elemzésében. Nagynevű írók, irodalomtudósok és esztéták értelmetlenül állnak Vörösmartynak ezen műveivel szemben a maga korában (Berzsenyi Dániel, Toldy, Gyulai); a közvetlen utókor elemző lángelméi „szánalmas”, „iskolás” dolgozatoknak minősítik a kritika próbálkozásait (Babits), a két világháború között a legismertebbek (Szerb) pszichoanalitikus freudi-jungi szemlélettel, majd társadalomelemző nemzetközi hasonlítással (Turóczy) is csak olyan „töredékek” szintjén értékelik, amelyek „mégsem teszik a befejezetlenség hatását az emberre”. A legkorszerűbb felfogás (Tóth) is csak „programszerű elrugaszkodás” törekvését látja a valóságtól, a robinzonádokkal hozza vonatkozásba. Mi az, ami Palkó István „Délsziget—Tündérvölgy—Csongor és Tünde” tanulmányát felülemeli az eddigi irodalomtörténeti szemléletnek azon a szintjén, amely alig tisztelettudóbb és alig valamivel értelmesebb a Van Gogh-filmet 214
