Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 3. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Várkonyi Nándor: A Dunántúl költője
harmónia lesz. Benne talál egymásra a költő és a táj, általa lesz a Dunántúl Bárdosi Németh János költészetének szülőhazája, és viszont általa válik Bárdosi Németh János költészete a dunántúli táj lírai hazájává. Ámde harmónián korántse értsünk valami nyájas boldogságot, édesded üdvözültséget, rózsaszínű felhőkön ringatózó nyugalmat. Már neve: az összhang szó is rejtett ellentétek — jó és' rossz, szeretet és gonoszság, öröm és keserv — egybeoldását jelzi, melynek megteremtéséhez tűrő fegyelem kell, harcot álló erő, küzdelem — az ellentétek, a zökkenők, a nyugtalanságok leküzdése. S éppen ennek a küzdelemnek jutalma a harmónia, az a végső feloldódás, mely a tragikus telkekből végzetesen hiányzik. — Vigyük tovább a párhuzamot; ki ne tudná, hogy tájaink idilli bája mily nehéz küzdelmeket takar, fű, fa, virág, állat és ember szakadatlan létharcot vív benne a napfényért, a levegőért, az életért. E harc eredménye, diadala, hogy a természet fennmarad, él, virul, és jutalmul a szép harmónia idilli képeit ölti magára. Ugyanezt a harcot vívja a költő is nyugtalanságaival, emésztő kérdéseivel, belső gyöngeségeivel s a béklyók, átkok és keservek ellen, amiket az emberi sors és az élet törvénye az ő leikébe is beleoltott, és amiknek hordozójává tette. Az idillikus összhang, amelybe költészete végül kiteljesedik, ne tévesszen meg senkit, kiharcolt megbékélés az, nem készen kapott, nyájas adomány, hanem rögös munka nyereménye, nem könnyed lebegés a szellők szárnyán, mint a pillangóé. Jobbágyősök ivadéka Bárdosi Németh János, a „szegény ország” népének sorsa az ő vállára is rárakta terhét: Engem is, kapás jobbágyok fiát, kerülget a kórság, kés és temető. Mégsem bosszúért kiált, hanem elindul testvérszíveket keresni, s a temető kapujából az élet örökké megújuló vetései felé tekint: Hagyj hát kínos emlék, ne riadozz ének, keserűn ne tekints vissza a hazába, inkább izmainknak adj erőt nyájas nap, hogy jobban szeljük a jövendő vetésit. S álljunk ki a dombra, kiki ahol állhat, ahol a szemére varázsló erő száll, s a madarak nyelvén szóljon ama dalról, vagy a szél füttyével hangosan és bátran: A mi mezőinket, marhánkat, búzánkat, énekeink selymét, leányaink könnyét kín, harag, kárhozat ne érje, ne bántsa, boldogságos kontyát átok meg ne ülje. Légy tanúnk, igazság: állj e szolga néphez! Ahogy az erős nap süt a zöld vetésre, ahogy folyam lesz a lábatlan habokból, ekként a mi népünk nőjön gazdagabbra. (Nehéz föld) 181
