Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 1. szám - Horváth János: Az özvegy (Elbeszélés)
kerestem egy olyan helyet, ahol napok múlnak el anélkül, hogy valakivel találkozni kellene. Gyűlölöm az embereket — mondtam kifakadva. Gyűlölöm, érti apám? Hát miért kell nekünk így élnünk, mi volt a mi bűnünk? Igazságtalan ez az élet... Jó volt, amikor idejöttem, apám meg tudott vigasztalói. Messzire kerültem a várostól, nem ért el a zaj. Azt hittem, az idő begyógyítja a sebet, itthon könnyebb lesz elviselni mindent. De látja, apám, egyre fájdalmasabb, egyre kínzóbb már ez a magány, ez a ház. És apám sem tud vigasztalni már. Nem, dehogyis bírom én ezt tovább . .. Ilyesmit mondtam kifakadva. Apám hallgatott. Fonott karosszékben üldögélt, szelíd füstfelhőket bodorítctt maga köré. Mintha csak el akart volna rejtőzni a füstfelhő mögé. Szégyellte tán magát. Fájt neki, hogy így nekitámadt a lánya. Dehát mit tehettem volna? Tizenkilencben vöröskatona volt apám. Fegyveresen harcolt a munkáshatalomért. Sokáig börtönben ült. Megverték, megkínozták, semmibe sem vették évtizedeken át. Vagy harminc éve, ide menekült ki a tó partjára. Visszavonult. Nem érdekelte senki. Reggel beült a csónakba, kievezett a zöld tükörre, s egész nap ott töltötte el az időt. Fülének jólesett a víz csámcsogása, amellyel elnyelte a hálót, keble megdagadt az örömtől, ha kiemelte a zsákmányt. Késő ősszel beevezett a surrogó nádasba, vágta, aratta a nagy tó érett termését, a nádat. S ha bundatakaróba bújt a táj, otthon üldögélt. Ilyenkor csonttá keményült körtefával birkózott, mindenféle figurák alakultak a keze alatt. Kifaragta önmagát is, a víz szerelmesét, amint csónakba emeli a vergődő halakkal teli hálót. A kertbe törpéket faragott, s cifra tokot készített a tik— takos órának. Neki nyugalmat, békét jelentett ez a ház. Onnan röppentett ki engem, ott temettük el az anyámat. Azt hitte, szegény apám, én is megnyugszom majd ebben a házban. Azért hivott ide két évvel azelőtt, hogy meggyógyítsa megviselt idegeimet. Tétova mozdulatot tett, talán vigasztaló szót keresett. Restelkedést érzett a világgal szemben. — Már nem tarthat sokáig, lányom — mondta csendesen. — Megint azt mondja -— szóltam elégedetlenül. — Meddig mondja még? — Ezt mondom, lányom, mert hinni kell valamiben az embernek. — Hinni — mondtam gúnyosan. — Ki hitt jobban, mint én? Eszébe hoztam régebbi emlékeinket. Nem úgy hagytam-e el a szülői házat, mint aki egy életet tesz fel a boldogságra. Anyám sírt, zokogott, apám szenvedéseit emlegette. Hogy’ megkínozták tizenkilencben. Olyan is volt, akit elevenen nyúztak meg. Emlékszik, apám? — kérdeztem tőle. Anyám még éjszaka is. felriadt, hogy azt mondja: nem adom a lányomat kommunistához, mi lesz, ha megint életre kelnek a nyúzok, mi lesz vele, ha egyszer... Emlékszik rám, apám? — folytattam. Amikor anyám látta, hogy nem tud visszatartani, Péterrel próbálkozott. Hátha le tudja beszélni elveiről. Neki is a nyúzókat emlegette, akik bosszúra várnak, a pillanatot lesik, mikor vethetik magukat a piroskönyvekre. Péter persze csak mosolygott ezen, s olyan szépen beszélgetett az anyámmal, hogy az embernek belefájdult a szíve. Emlékszem, még sírtam is akkor este. De, minek beszélem én ezt apámnak? — hökkentem meg. Nagyon jól tudja, hogy nem a „nyúzok” zárták börtönbe Pétert. Apám tiltakozó mozdulatot tett. — Ne hazudtoljon meg, édesapám, így van — folytattam. Bennem nem csitult el a felháborodás, ma is éget az igazságtalanság. Hogyan viselheti el 46
