Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1963 / 3. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Palkó István: Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde

ennél a drámánál — horribile dictu — valóban lényegtelen, mert „örök” dolgok és törekvések, ha úgy tetszik világtények, világvalóságok^csatája folyik időtlenül. Nem a romantika korának romantikus szerelmi kergetődzésekéntr' hanem napjainkban éppenúgy, mint az író idejében, vagy akár ezer, sokezer esztendővel ezelőtt, vagy majd ezután. Kis távlatban az ember, a magunk mikrokozmoszát, nagyobb távlatban világegyetemünket, a makrokozmoszt érintő kérdések zajtalan csatája folyik a műben, minden kor, minden hely, minden nép, sőt minden egyén új és új és mindegyiknek a maga módján meg- narcolandó harca, amelyet senki sem oldhat meg a másik helyett.

A Csongor és Tünde cselekménye, történése csodás, kísérteties, irreális keretben indul el. Varázs-kert. Benne középütt magányosan álló „almatő virít”. Alatta kötözve ül Mirigy:

„A gonosz, kaján anyó,

N én j e tán a vén id öné k,”

állapítja meg róla Csongor, őgyelegve e furcsa tájon, aki egyébként minden messze tartományt bejárt már, de az álmaiban élő, dicső, égi szépet semmi földön nem találta meg.

Mit jelenthet a mi reális, valós szemléletünk előtt ez az irreális kép? Mesét? Romantikát? Költői-álomvilágot? Körülbelül ezt állítják róla. De ezzel a kép tartalma felől nem mondottunk el semmit. Azaz a képet, s így magát a művet sem, mert az ilyen képek sorozata, nem érthetjük meg. A Csongor és Tünde romantikus jegyeit, sőt egész romantikus fogantatású koncepcióját sem kifogásoljuk, sőt a vele kapcsolatos magyarázatokat sem, csupán azt, hegy a romantika orvén, ürügyén a megoldását, megvilágítását elhárítsuk magunktól.

A műnek a romantikába való átutalásával nem sokat magyaráztunk meg belőle. • »

Nem elegendő a képet átutalnunk a mesébe, romantikába, a nem létező ábrándvilágba, mert ezzel az eljárással nem megoldottuk, csak elhárítottuk a feladatot, a kép megfejtését. Ez a kép, mint bármelyik kép az összes művészetekben, nemcsak kép, hanem jelkép is egyben. Ahogy Arany mondja: „Nem a való hát, annak égi mása.” Elsősorban és főképpen ez, jelkép, mely magával, a maga módján beszél önmagáról, úgy azonban, hogy ezzel egyúttal a világról is elmondja azt, ami annak lényege. A jelkép ugyanis nem más, mint a világnak önmagáról nyújtott, sűrített kivonata. A jelkép: világkivonat. A „naív” szemléletben, és a költői, művészi kell, hogy mindig ez maradjon, ez a képviselet „a teljes realitását jelenti a dolognak, amit képvisel, ábrázol, jelent”. (3) Ezt a mítoszok, az őskultúrák, a művészek és a pszichológusok tudják. A jelkép: világképlete világvalóságoknak. Nem természettudományi, matematikai formulába öntött egzakt képletek, amelyek általában inkább a mennyiségi mérhető világgal tudnak mit kezdeni, hanem komplexebb, összetettebb képletek, amelyekben a megismerési, az érzelmi és akarati organizációk, a maguk teljes komplexitásában vetülnek, és bennük így vannak jelen, és amelyek egy primérebb és teljesebb, gazdagabb, életesebb világot reprezentálnak, képleteznek. A világnak ez a fajta átvilágítása és megismerése primérebb és ősibb, elemibb a fogalmi megismerésnél, s ezen belül különösképpen a tudományosnál, és jellegében, ha alapjaiban nem is, más. S a megismerésnek ezt a formáját mai terminológiával művészi megismerésnek nevezzük.

156