Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 3. szám - Szamos Rudolf: A táncosnő (Regényrészlet)
„A jelen még hagyján — gondolta a fiú — de jövő, az sok”. A szoba tiszta volt. Kicsiny fehér szekrényke, fehér vaságy, fehér takaró. Éva örömében tapsikolt. Befutotta a kis szobát. Minden zugba bekukkantott, majd a fiú nyakába kapaszkodott. Arról ábrándozott, milyen jó lesz majd. Az ablakot nem kell befüggönyözni és világos lesz nappal, világos lesz éjjel. A közelben, egy eldugott kis kocsmában vacsoráztak, és utána egymásba karolva sétáltak a Rádió-megyed kihalt mellékutcáin. „Mintha sziklás hasa- dékban járnánk. Fejünk felett egy darabka ég. A fák ölelkeznek így, ha szemközt állnak”. — A szállásért nem kell fizetned — mondta a fiú. — Fürdőszoba is van. — Ha elhagysz, meghalok — mondta a lány. „Tíz évvel korábban kellett volna találkoznunk” — gondolta a fiú. Az ember még nem tudta okosan berendezni életét. Húsz éves volt és Éva öt éves kislány, amikor megnősült. Korán kezdte, korai szerelemmel. Feleségéhez közel másfél évtized közös emléke kapcsolta. Együtt kezdték az életet. A semmiből jöttek és ma eljutottak valahová. A valahová jutottak és a kezdők között ég és föld szakadéka tátong. Mégegyszer újra kezdeni az albérletet, a zsúfolt társbérleteket és lakásra várni? A fiú megborzongott. — Fázol, kedvesem? Bosszantotta, hogy a lány minden mozdulatát leste. Évek óta három napnál tovább nem tudta elviselni a szerelmet. A feleségével összeszoktak ... Hogy ő újra virágot vegyen? A Nemzeti órája tövén ácsorogjon? Túl sokat harapott ahhoz az életből. Minden új nő új izgalom, de csak izgalom és maradt az asszony mellett, akinek az évek szőtte ráncait sötétben is kitapintja már. A diák-szálló felé közeledtek és a fiúban megszületett a terv. Holnap Évát bemutatja egyik kollégájának. Annak az ilyen lelkiző esetek a specialitásai. Az majd felnyitja a lány szemét. Űrhajók, rakéták, ez a század nem tűri a konzervatív szerelmet. — Azt is szeretem, ha hallgatsz — szólt a lány. — Melletted olyan beszédes a csend. A fiú felrezzent. „Csak a tizennyolc évesek lehetnek ilyen buták”. Azok se mind. A tavaszon volt egy kislány. Második gimnáziumba járt. Kollégája mutatta be délután kettőkor a Berlin presszóban és háromkor már a Hárshegyen azt adta, amit tőle várt. Hozzátartozik az egészséges élethez, vélekedett a lány. A nevét is elfelejtette. Úgy mentek tovább, mint jöttek: ismeretlenül. Sport volt és nem lelki-bánat. Semmit se kockáztatott. Persze, így jobb. A szerelem nagyobb lángot ad, de ki az ördög gondolhatta, hogy egy érettségizett táncosnő nem kóstolt még férfit. — Szeretlek ám — mondta a lány. — Ma jobban, mint szerettelek tegnap. — Az jó — válaszolta a fiú. Az éjszaka rövid volt. Karcsi kimerültén aludt és a lány bölcsőként ringatta fejét. „Aludj szépségem, aludj” — dúdolta és a szívéből kiáradó meleggel szerette volna beburkolni a fiút. Későn ébredtek és a nap hamar elszaladt. Ebéd után Karcsit fokozódó nyugtalanság idegesítette. A lány mellett feküdt, de gondolatai már a szerkesztőségben kalandoztak. A legszívesebben cikket írt volna. Éva megérezte a fiú türelmetlenségét. — Ha dolgod van, elmehetsz. Én várok rád. Mindig itt várlak, s ha nem akarod, innét el se mozdulok. Te bármikor jöhetsz. 142
