Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 3. szám - Szamos Rudolf: A táncosnő (Regényrészlet)
kölyök utóbb elvesztem józan eszem. A Körúton ismerősök járhatnak. Kollegáim. Holott én csak holnap este érkezem és nekem holnap estig napidíj jár. A szállodát ma estére is kifizettem. (Hálából a portás tapintatáért). Itt újra fizethetek és most nincs annyi kidobni való pénzem. A napidíj még holnap is jár. Nem találkozhatom senkivel.” — Erre gyere — húzta az oldalkijárat felé a lányt. — Itt taxik lesznek. Messzire megyünk és taxival. — Kár — mondta a lány. — Tudod szeretem a fényeket és az üvegen 1 úl olyan fényes a város. — Most nem, majd máskor. Éva beletörődött. Jó volt, hogy nem volt már saját akarata. Azt akarta, amit a fiú, mert Karcsi mindent jobban tudott. Az autó üvegére tapadt. Csodálkozva nézte a fények csillogását. Szerette volna, ha az Oktogonnál megállnak. A házak tetején fehér fényostor szaladt körbe és nagy labdába teke- rőzött. Szólni nem mert. A fiúhoz bújt. A zsebében is elült volna, ha olyan kicsi tudna lenni az ember, mint néha szeretné azt. Az autó végigrobogott a Körúton, majd valahol jobbra tért és a lány mögül elmaradtak a fények. A szűk utcákban sárga lámpák égtek. A kapuk előtt a felöntözött járdán emberek guggoltak. — Itt álljon meg — szólt a sofőrnek a fiú. Karcsi elment és a lány arra gondolt: múltjából valamit mindenki megőriz. Néki nincs múltja. A múlt csupán három nap. Ami szerelme előtt történt, a feledés mélyébe zuhant. Nem emlékezik, nem akar emlékezni rá. Minden most kezdődött. Három nap volt a végtelen. — A kisasszony tovább utazik? — fordult hátra a sofőr. Éva a fejét ingatta és a sofőr kérdő szeme láttán megrettent. „Mi lenne, ha nem jönne vissza?” — Nem, — mondta hangosan. — Akkor várunk — válaszolt a sofőr. Arra gondolt, milyen szerencsések egyesek. — Maga pesti? — kezdte a barátkozást. A lány nem válaszolt. „Mindjárt gondolhattam volna. Vidéki liliom ez a kóchajával”. — Szegedi? — „Ez megkukult. Biztosan szegedi, mert a kollégák azt beszélik, arra vannak ilyen szalma-hajú lányok. Az is lehet, festeti a haját. Mit érdekel engem, de fene rátarti macska. A bőre sárgás-fehér.” Egykedvűen bámulta a ház falát. „Szerencsés az a fickó. Nem mindennapi lehet ilyen bájos nőre bukkanni. Az óra tizenötöt mutat. Gyenge fuvar. Gyenge az egész nyár. Amióta elszaporodtak a magánkocsik, egyre kevesebb a fuvar ... No, jön is már.” — Fizetek — szólt Karcsi. — Tizenöt nyolcvan — mondta kedvetlenül a sofőr. Húszast kapott és eltette. A fiú karját nyújtotta és amikor a kocsiból kibújt a lány, benyúlt a bőröndökért. — Gyere. Itt fogsz lakni. Mindent megbeszéltem. Az igazgató jó barátom. Itt nyugodtan meglehetsz. Külön szobát kaptál. — És te? — Veled leszek ma és holnap. Utána dolgoznom kell. Beszélek az egyik rendezővel... Új filmet kezd és abban talán jut még néked is szerep. — Éva bólintott. — Tudod mi jutott eszembe? — kérdezte. — Nem találod el. Nekem te vagy a múltam, jelenem, jövőm. 141
