Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1963 / 3. szám - T. Prókay Éva: Zsófi hazamegy (Elbeszélés)

Tízéves is elmúlt már, mikor bevitték Pestre, sok pénzük volt aküor, rádiót vettek, meg szőnyeget, neki meg azt a sötétkék matrózruhát, amiben mindig megcsodálta a tanítónéni. Vizsgára vették, mert szavalt. Akkor az apja ivott egy keveset, a forgatagban a vonatok körül azt mondta neki: — Na, itt laknál, te is ebben a szörnyűséges kavarodásban, ha anyád ott nem felejt a kórházban. Akkor meséltek el neki mindent. Hogy az anyja, az igazi, lányul szülte meg, aztán egy reggel csak elment a kórházból, őt meg kiadták egy olyan helyre, ahol csupa ilyen elfelejtett gyerek volt. Kicsik, nagyok, iskolások is. — Az anyád, ez itt — bökött félre az apja, akkor a vonatban — mindig fájlalta, hogy nincs gyerek a háznál, meg Jani bátyádra is erősen mérges volt, hogy pesti lányt vett el, egyszer csak jött, ment, aztán hazahozott, egy éves sem voltál. Az anyádat, az igazit, megkeresték akkor, aztán aláírta a papírt, hogy lemond rólad ... A papír most is ott van a fiókban. Egyszer el is olvasta. Hivatalos papír, sok pecséttel, benne van, hogy minden jog és kötelesség Varga Mátyás és felesége, született Keresztes Zsófiáé. A faluban is tudja ezt mindenki, de hát ki mondaná? A Vargáék Zsófia ő, ki tudja, talán abban a kórházban nem is Zsófinak hívták. Az anyja ugyan azt mondja, azért választotta őt, mert nevére volt keresztelve. Nézi ezt a kék levelet, még egy szót sem olvasott el többet, csak azt, hogy „egyetlen kislányom” és folyik a könnye, mert az anyja is sír, és mert valahogy mindég várták ezt a levelet, mint valami nagy szerencsétlenséget, amit nem lehet elkerülni. Este néha, mikor már Zsófi lefeküdt, beszéltek róla. „Mi lesz, ha visszakéri?” Akkor az apja ráütött az asztalra és azt mondta — Itt van a papír!... Zsófi most múlt tizenhat éves. És az a papír, meg ez a másik, ez a kék, egyszerre égetni kezdte. Azt a papírt ott őrzi az apja a keresztlevelek mellett, ott van a belépési nyilatkozat is, meg hogy átadták a két lovat, a szekeret. Meg a jótállási papír a rádióról. Olyan, mintha őt is megvették volna. Olyan, mintha ott árulták volna abban a házban még pólyás korában, aztán Varga Mátyás megnézte, megvette, mert úgy hívták, mint a feleségét. Miért, hogy ez eddig nem jutott eszébe. Eddig csak Varga Zsófi volt, a faluban a Vargáék lánya, okos, ügyes lány, szép is. Tanulni ugyan nemigen volt kedve, nem erőltették. Minek ... A ház körül kell ő, addig, amíg férjhez megy, telik mindenre, nem kell Pestre menni dolgozni, ha selyemharisnyát akar venni. Aztán úgyis elveszi Molnárék kisebbik fia, a Sándor. Most hirtelen felüti a fejét... Hirtelen emlékszik egy estére, vasárnap este volt, Molnárné az anyjával a pádon ült a ház előtt, ők meg Sándorral az árokparton. Odaért hozzájuk Molnárné hangja. — Azt tudjátok, hogy kiféle az anyja? — Én neveltem fel — csapott fel akkor az anyja hangja. Azóta sem gondolt arra, milyen lehet az a másik, az az asszony, aki ott­felejtette a kórházban és aláírta a pecsétes papírt. Folynak a könnyei. Az anyja már kiment, az apja krákog, aztán indulatosan ledobja az újságot és ráförmed. 128

Next

/
Oldalképek
Tartalom