Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 3. szám - Csingiz Ajtmatov: Az első tanító (Elbeszélés, fordította: Keresztury Kálmán)
akadtak olyanok is, akik várták hozzátartozóikat, mert hát nem egyszerre tért haza valamennyi. Én se tudtam, mi történt Gyujsennel. A városba látogató földieim híresz- telték, hogy eltűnt hír nélkül: ilyenféle írást kapott a községi tanács. — De az is lehet, hogy elesett — tételezték föl, — az idő szalad, neki pedig se híre, se hamva. „Tehát nem fog visszatérni már többé az én tanítóm,” — vélekedtem időközönként. „Semmiképp se sikerült találkoznunk az emlékezetes nap óta, amikor elbúcsúzkiodtunk az állomáson.” ... El-elgondolkoztam a múltról, de nem is gyanítottam, hogy — amint kiderül — mennyi keserűség gyülemlett fel a szívemben. Negyvenhatban — késő ősszel — tudományos küldetésben utaztam Tomszkba az egyetemre. Elsőízben utaztam Szibériába. Zord és sivár volt Szibéria annak a télnek az elején. Sötét falként húzódtak a vonatablakok előtt az évszázados erdők. A pagonyokban feltünedeztek a kéményeikből fehér füstöt eregető falusi házak fekete tetői. Letelepedett az első hó a fagyos mezőkön, s berzenkedő varjak serege szálldosott fölöttünk. Az égbolt állandóan borongott. Nekem mégis derült volt a hangulatom a vagonban. A szomszédom — egykori frontharcos, mankós rokkant — a katonaéletből vett mulatságos történetekkel s anekdotákkal szórakoztatott bennünket. Meglepett engem kimeríthetetlen fantáziája, melynek együgyűsége és bántani nem szándékozó gúnya mögött mindig érezhető volt a tiszta igazság. Az obsitos valósággal meghódította a vagon utasait. Egyszer csak valahol Novoszibirszken túl, valamelyik jelentéktelen elágazásnál rövid időre megállt a vonatunk. Az ablaknál álltam — kifelé szemlélődve — s nevetgéltem szomszédom soron levő tréfáin. A vonat elindult, és egyre jobban felgyorsult. Magányos őrház úszott el az ablak előtt. A váltón hátralendültem az ablaktól, majd megint vissza, az ablaküveghez. Ö volt ott: Gyujsen! Ott állt a bódénál irányító zászlócskával a kezében. Képtelen voltam ráncba szedni az eszem: — Álljanak meg! — kiáltottam a vagon utasaira, s rohantam a kijárat felé, azt se tudva mihez kezdjek. De hirtelen megpillantottam a vészféket, s erőset rántottam rajta. Lökdösődtek a vagonok, a vonat gorombán fékezett, s ugyancsak gorombán lökődött visszafelé. A holmik nagy zajjal fordultak le a polcokról, edények gurultak szét, gyerekek és nők jajveszékeltek. Valaki önkívületében elkiáltotta magát: — Elgázolt valakit a vonat! Én meg máris a lépcsőkön teremtem, úgy ugrottam le — nem is látva magam alatt a talajt — mintha feneketlen mélységbe zuhannék. És semmit se látva magam előtt — semmit se érzékelve — megiramodtam a váltóőr bódéja felé: Gyujsen felé. Hátulról felhangzottak a kalauzok sípjai. A kocsiról utasok ugráltak le, s futottak utánam. Egy végben rohantam a szerelvény mentén, Gyujsen pedig szintén igyekezett felém. — Gyujsen! Tanító bá’! — kiáltottam, s rohantam hozzá. A váltóőr erre megállt. Értetlenül tekintett rám. Szakasztott ő volt, Gyujsen: az arcvonásai, a szeme. Csakhogy azelőtt bajuszt nem viselt, s éppen csak megöregedett. 104
