Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 3. szám - Csingiz Ajtmatov: Az első tanító (Elbeszélés, fordította: Keresztury Kálmán)
A fekete nő mégcsak meg se moccant, mag se kukkant. Néma talán? Kihűlt, hamura emlékeztető hideg tekintete teljesen kifejezéstelen volt. Léteznek születésüktől fogva megfélemlített kutyák. Gonosz emberek fejbeverik őket, amivel éppen érik, s a kutyák fokozatosan dresszírozédnak. Tekintetükben azonban oly reménytelen és üres süketség van, hogy rémület fogja el az embert. Belenéztem a sötétbőrű asszony holt szemébe, s úgy látszott nekem, hogy jómagam sem élek már: sírban fekszem. Képes lettem volna el is hinni ezt, ha nem lett volna a patakcsobogás. A víz zajos csörgedezéssel siklott át a buktatókon, minthogy szabad volt... Nagynéni, fekete a te lelked. Légy is átkozott örökkön-örökre! Fulladj meg a könnyeimben, és a véremben! Ezen az éjszakán — születésem tizenötödik évfordulóján lettem asszonnyá ... Fiatalabb voltam ennek a megerőszakolónak a gyermekeinél. A harmadik éjszakán feltettem magamban, hogy mindenáron menekülök. Ha el is pusztulok menekülés közben, ha utol is érnek üldözőim, de verekedni fogok utolsó lélegzetvételemig, mint tette azt a tanítóm, Gyujsen. A sötétben nesztelenül jutottam el a kijárathoz, s kitapogattam az ajtót. Alaposan le volt kötözve lószőrből font pányvával. A leleményesen szorosra csomózott köteléket lehetetlen volt kibogozni a sötétségben. Akkor azzal kísérleteztem, hogy megemelem a jurta alvázát, s átmászom valahogy alatta. Csakhogy — bármennyire is erőlködtem — semmire se mentem vele: a jurta kívülről is ugyanúgy le volt kötözve pányvákkal a földhöz. Így hát keresnem kellett valami éles eszközt, hogy átvágjam az ajtó kötelékét. Kezdtem matatni körös-körül, de nem találtam egyebet, csak egy kis facöveket. Kétségbeesetten ásni kezdtem vele a földet a jurta alatt. Elgondolásom — persze — reménytelen volt, de nem ébredtem annak tudatára. Agyamban csupán az egyetlen, elkerülhetetlen gondolat lüktetett: szabadulás vagy halál, hogy ne halljam a vöröspof áj ú szuszogását, végnélküli horkolását. Itt nem maradhatok: inkább meghalok! Küszködöm inkább szabadon, mintsem megalázkodjam. „Tököl” kirgizül másodsoros feleséget jelent. Ó, mennyire utálom ezt a szót! Vajon kicsoda s melyik hitvány korban találta ki? Vajon mi lehet lealacsonyítóbb a testben-lélekben rabszolga, megszégyenített, másodsoros asszony helyzeténél? Keljetek föl sírjaitokból boldogtalan asszonyok! Támadjatok föl mélyre taszított, szidalmazott, emberi méltóságtoktól megfosztott nők kísér tetei! Lázadjatok megkínzott vértanúk: hadd reszkessenek sötét árnyai azoknak az időknek! Ezt én mondom: az utolsó közületek, akik végigjárták ezt a sorsot! Nem sejtettem én azon az éjszakán, hogy elrendeltetett számomra ezeknek a szavaknak a kiejtése. Őrületbe kergetve, megvadulva kapartam a földet a jurta alatt. A talaj — mintha csak kőből lett volna — nem engedett. Körmeim szakadtáig ástam: véresre sebeztem ujjaimat. Amikor pedig átfért a kezem a jurta alatt, már virradt: ugatni kezdtek a kutyák, ébredt a nép a szomszédságban. Dobogva, prüszkölve tódult a ménes az itatóra, vonultak az álomkóros juhnyájak. Később odajött valaki a jurtához, kioldotta a kívülről tartó köteléket, s hozzálátott, hogy leszedje az irhaszőnyegeket. A hallgatag fekete asszony volt az. Tehát visszaköltözésre készülődik a téli szállás. Ekkor emlékeztem vissza arra, hogy tegnap félfüllel szóváltást hallottam arról, hogy korán reggel föl kell szedniök a sátorfát, át kell telepedniök új szállásra — előbb a hágóhoz, 98
