Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1963 / 3. szám - Csingiz Ajtmatov: Az első tanító (Elbeszélés, fordította: Keresztury Kálmán)

a mai'dosó havat kipirult arcomba. Hónom alá szorítottam a zsákot, s futásnak eredtem a falu másik vége felé a frissen vágott lópata nyomokon. Egyetlen gondolat emésztett: „Visszatért-e már a tanítónk? Visszatért-e?”

Futva érkezem meg, de a tanítónk még nem volt otthon. Szajkál néni megijedt, amikor megtorpantam a küszöbön, alig jutva lélegzethez.

— Mi van veled! Miért futottál annyira? Mi baj van?

— Nincs semmi. Csak ezt a zsákot hoztam. Maguknál maradhatok ma?

— Maradj, gyöngyöm. Hű, te semmirekellő! Alaposan megijesztéttél. Micsoda dolog az, hogy ősz óta be se kukkantasz! Ülj a tűzhöz, melegedj! Te meg, anyóka, tégy húst a bográcsba: vendégeld meg a lányocskát. Meg aztán ideje már, hogy Gyujsen is megérkezzék, — jegyezte meg Kartianbaj, aki a tűz mellett ült, és viseltes nemezcsizmát javítgatott. — Éppen ideje már, hogy megjöjjön. No de nem baj: megjön, mielőtt besötétedik. A mi lovacskánk hazafelé könnyűjárású.

Az éjszaka szinte észrevétlenül lopakodott az ablakokra. A szívem, mintha őrt állt volna, akadozott az izgalomtól, ha ugattak a kutyák vagy ha hallható volt egy-sgy emberi hang. Gyujsennek ellenben még mindig se híre, se hamva. Még szerencse, hogy Szajkal néni csevegéssel múlatta az időt.

Így vártuk őt óráról órára. Éjfél felé pedig Kartanbajnak elege lett a várakozásból:

— Nocsak, anyóka, vesd meg az ágyat! Már aligha iön meg Gyujsen! Későre jár az idő. Sok ám a dolguk a főnököknek. Az is meglehet, hogy visszatartották. Mert különben már rég itthon volna.

Az öreg lefekvéshez készülődött.

Nekem a kályha mögötti sarokba ágyaztak, de képtelen voltam elszen- deredni. Az öreg egyre köhécselt, forgolódott, imákat susmogott az éjszakába, majd pedig nyugtalanul dünnyögte:

— Ugyan mi van az én lovacskámmal? Hiszen csomócska szénát se kap az ember ajándékba, zab meg pénzért se kapható.

Kartanbaj hamarosan elaludt, csakhogy a szél nem nyugodott. Matatott a tetőn, belekapott érdes ujjaival az eszterhéjba, megbrűgette az ablakokat, s hallatszott, amint kint a száraz trágya a falhoz verődött.

Nyugtalanítottak engem az öreg szavai. Mégis az volt az érzésem, hogy megjön a tanító. Rá gondoltam, magam előtt láttam az úton, a pusztai hómező közepén. Nem is tudom mennyit aludhattam, de hirtelen valami arra késztetett, hogy felkapjam a fejem a párnáról.

Tompa, lefojtott vonítás körzött a telkek fölött, majd pedig elhalt valahol a légben. Farkas! De nem is egy: sok! Felelgetve egymásnak mindenfelől gyorsan közeledtek. Kórusuk egyetlen vontatott üvöltéssé olvadt össze, s hentergett a széllel együtt szerte a pusztán. Hol eltávolodott, hol meg közelebbről hallatszott... Olykor meg egészen közel, a faluvégen rémlett fel.

— Hóvihart jeleznek! — suttogta az öregasszony.

Az öregember nem szólalt meg. Hallgatózott, aztán kiugrott az ágyból:

— Dehogyis, anyóka! Ha csak azt jeleznék! Ezek valakit űznek. Embert-e, lovat-e? De valamit kerülgetnek. Hallod? Ments’ isten, hogy Gyujsent! Persze, az mindenbe belevág, olyan egy ostoba fickó.

89