Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 3. szám - Csingiz Ajtmatov: Az első tanító (Elbeszélés, fordította: Keresztury Kálmán)
Tastanbek származék, vidd magaddal a kislányt. Tanítsd, ha akarod! Süsd meg, ha úgy tetszik! Most pedig lódulj a portámról! — Ah! Szóval, iskolában fog tekeregni! Itthon meg ki lesz: ki végzi el a házimunkát? Mindent én?... — jajveszékelt volna tovább a nagynéni. A férj ellenben rámordult: — Megmondtam! Úgy legyen! A rosszban is akad mindig valami jó. Valahogy így dőlt el az én iskolába járásomnak is a sorsa. Ettől fogva — reggelenként — házról házra járva terelt össze minket Gyujsen. Az iskolába járás első napján leültetett minket a földön elterített szalmára, s adott mindenikünknek egy-egy füzetet, ceruzát és táblácskát. — A táblácskát tegyétek a térdetekre, hogy kényelmesebb legyen az írás-, — okolta meg Gyujsen. Azután rámutatott egy orosz embernek a falra ragasztott képére: — Ez itt Lenin! — mondta. Egész életemre megjegyeztem magamnak ezt a képet. De — hogy s hogy nem — soha többé nem találkoztam ilyen Lenin-képpel. „Gyujsen-féle képnek” neveztem el saját használatra. Ez a kép Lenint kissé lompos katonazubbonyban ábrázolta: lesoványodottnak, szakállt növesztettnek. Sebesült karja fel volt kötve, s tarkójára csapott sportsapkája alól nyugodtan vigyázott figyelmes tekintete. Szemének lágy, melegítő tekintete mintha azt mondta volna: „Ha tudnátok, gyerekek, milyen gyönyörű jövő vár rátok!” Abban a csendes percben úgy éreztem, hogy valóban az én jövőmre gondol. Sok minden arra vallott, hogy régóta őrizte Gyujsen ezt a közönséges plakátpapirosra nyomtatott képet: hajtásai kopottak voltak, szélei elnyűvődtek. Ezen a képen kívül az iskola négy falán semmi egyéb nem volt. — Megtanítalak titeket, gyerekek, írni-olvasni. Megmutatom, hogyan írjuk a betűket és a számjegyeket — magyarázta Gyujsen. — Megtanítalak benneteket mindarra, amit én magam is tudok. S — tényleg — tanított minket mindenre, amit ő maga is tudott, bámulat- raméltó türelmet tanúsítva az oktatásban. Tanítványai fölé hajolva megmutatta, hogyan kell tartani a ceruzát, majd pedig lelkesedéssel magyarázta a számunkra érthetetlen kifejezéseket. Ma is ámulatba esem, ha visszagondolok arra, hogy ez a félig-meddig írástudatlan legény, aki jómaga is nehezen szótagolt, hogyan merészelt vállalkozni ábécés könyv nélkül ilyen valóban nagy feladatra. Nem tréfadolog olyan gyerekeket tanítani, akiknek az ősei hetedíziglen írástudatlanok voltak. S Gyujsennek — természetesen — halvány fogalma se volt tantervről, módszertanról. Helyesebben mondva: sejtelme se volt ilyesmik létezéséről. Gyujsen úgy tanított minket, ahogy éppen tanítani tudott, s ahogyan szükségesnek látszott neki, azaz „találomra”. De — véleményem szerint — több mint bizonyos, hogy nyíltszívű lelkesedése, amivel munkához látott, nem volt hiábavaló. Anélkül, hogy tudatában lett volna annak, hőstettet vitt véghez. Bizony hőstett volt ez! Mert számunkra — kirgiz gyerekek számára, akik sose jártunk a falu határán túl, az iskolában — ha ugyan iskolának nevezhető az 6* 83
