Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 3. szám - Csingiz Ajtmatov: Az első tanító (Elbeszélés, fordította: Keresztury Kálmán)
1 csak rohantam tovább, ujjongtam képzeletemben, felszólítva a Földet, az égboltot és a szelet: „Nézzetek rám, milyen büszke vagyok! Tanulni fogok, iskolába fogok járni, s viszem a többieket is!” Nem tudom, mennyi ideig futottam így, de később hirtelen eszembe jutott: száraz trágyát kell szednem. S — lám — milyen fura dolog: egész nyáron mennyi marha kószált erre, s mennyi volt a trágya itt lépten-nyomon, most pedig mintha elnyelte volna a föld. Lehetséges, hogy, egyszerűen, nem kerestem? Futkostam ide-oda, s mennél tovább futottam, annál kevesebb volt a trágya. Amikor pedig rádöbbentem arra, hogy nem sikerül világoson teleszednem a zsákot, megrémültem, ugráltam át a bokrokon és kapkodni kezdtem. Összeszedtem nehezen félzsáknyit. Egyidejűleg bealkonyodott, s a hajlásokban gyorsan sötétedett. Sohase maradtam még ilyen későn a mezőn. A lakatlan, néma dombok fölött kitárult az éj fekete szárnya. A félelemtől eszeveszetten átvetettem a zsákot a hátamon, s futásnak eredtem a falu felé. Rettegés fogott el. Bizonyára el is kezdtem volna kiabálni, és el is pityeredtem volna, de visszatartott ettől — bármilyen különös is.— az ösztönös gondolat: mit szólna hozzá Gyujsen, ha ilyen gyámoltalannak látna. Összeszedtem magam, megtiltottam magamnak, hogy még egyszer körülnézzek, mintha csak figyelemmel kísérne a tanító. Lihegve, kiizzadtán, porosán értem haza. Pihegve léptem át a küszöbön. A tűzhelynél ülő nagynéném felemelkedett, s fenyegetően jött felém. Rosszindulatú, durva asszony volt. — Te meg hol bitangoltál? — állott meg előttem. Szóhoz se jutottam, kirántotta kezemből a zsákot. — Hát ez az egész, amit szedtél reggeltől estig? Barátnőim — nyilván — sikeresen fecsegtek neki. — Ejnye, te barnabőrű vadóc! Mi keresnivalód van neked az iskolában? Döglöttéi volna ott, abban az iskolában! Fülönragadott, s ráncigálta a fejem: — Te árva szemét! Farkaskölyökből nem lesz soha kutya. Más ember gyereke a házhoz cipekedik, ez meg visz a háztól. Majd megmutatom én neked az iskolát! Csak merészkedj közelébe is menni, eltöröm a lábad. Majd megemlegeted te még nekem azt az iskolát! Hallgattam. Igyekeztem visszatartani jajgatásomat. De később — a tűzhelyen égő tűzre vigyázva — hangtalanul, titokban sírdogáltam, csendesen cirógatva szürke macskánkat. A macska, egyébként is mindig, megértette, hogy sírok: odaugrott hozzám, a térdemre. Nem azért sírtam, mert kikaptam a nagynénitől. Dehogyis! A veréshez már rég hozzászoktam. Amiatt sírtam, hogy a nagynénim nem engedett el az iskolába. Két napra rá — korán reggel — a faluban nyugtalanul ugatni kezdtek a kutyák. Kemény szavak hallatszottak. Bizonyára Gyujsen járt házról házra, gyerekeket toborozva az iskolába. Akkor még nem voltak utcák a faluban: vaksi, szürke sárviskóink rendetlenül szóródtak szét. Mindenki ott épített, ahol jónak látta. Gyujsen — s vele a lármás gyerekek csapata — járta a házakat. A mi portánk a falu végén volt. Én és a nagynéni kölest törtünk famozsárban, a nagybácsi pedig a csűr melletti veremben tárolt búzát szedte fel, 6 Életünk 81
