Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1963 / 3. szám - Dávid József: Felfordulás Szarvasfán (Elbeszélés)

tenyésztéséről. A kissárkányiak nemegyszer találkoztak az őszi mezőgazdasági kiállításon a jószágainkkal.

— Ez valóban igaz, csakhogy a küldöttek most a közös állományra kíváncsiak ám. Azért jönnek, hogy jó tapasztalatot szerezzenek, nem pedig azért, hogy az elmondottakról elmélkedjenek itt velünk.

— Mit tegyünk, János? — kérdezte majdnem sírva Kaskötő és még a foga js vacogott, ha arra gondolt, hogy neki kell megmutatni azt a közös szarvasmarhaállományt, aminek jó részébe kár egy szál takarmány is. Megverik, agyoncsapják, ha kiderül a nagy hazugság, de nemcsak a vendégek, hanem a gazdatársak is, mert ahogy a jó híre ment annakidején a falunak, most majd a rosszat költik, pedig akárhogy is szidják ezt a tsz-t, azért nem az utolsó a megyében.

Töprengéseiből az elnök zökkentette ki.

— Most legyen eszed, meg nagy szád, Hári János. Ha lefektetted a pallót, állj is alá, aztán tartsd a, hátaddal, mert ha leszakad, az ég is roggyanik vele együtt, s olyan országra szóló botrány lesz, hogy egy félévig rajtunk röhög majd a világ.

Kaskötő Kis Péter megtörölte verejtékező homlokát, hangosan nyögött. Téblábolt, mint a tojó galamb, aztán valami távoli remény felvillant az agyában, csak éppen szavakba nem tudta még önteni.

Kivágta ő magát az életben még mindig, pedig a második világháború frontjait is megjárta. Igaz, hogy a faluban már nem sokat adtak a dicsekvéseire, de képtelen tódításain jól mulattak, különösen bor mellett.

Kaskötő Kis Péteren akkor is nevetni kellett, ha a szemöldökét megrántotta, mert ezt is olyan mókásan, nagyvonalúan csinálta, hogy a bozontos szőrzet majdnem összeért a deresedő hajzatával.

— Csak arra kérlek — mondta az elnöknek —, hogy egyelőre ne szólj senkinek. Kigondolom én holnapig, hogy mit tegyünk. Bekötött már engem az élet a zsákba jó néhányszor, mégis kibújtam.

— Nofenét! De megjött a bátorságod — nevetett az elnök, aztán megígérte, hogy holnap reggelig nem szól semmit, bár a botrányt szerinte már nem lehet elkerülni.

Kaskötő Kis Péter először is a kocsmába ment, s három féldeci kisüsti pálinkát csúsztatott le a torkán. A karcos italt sörrel öblögette. Vett egy doboz Árpád szivart is és ünneplősen rágyújtott. Bodros füstfelhcket eregetett, de semmi okos dolog nem jött az eszébe.

Este lévén, egymásután jöttek a parasztok az ivóba, s meglepetten látták, hogy Kaskötő magába roskadva ül, hallgat, s még csak a szemöldökét sem rándítja.

— Tán meghalt az anyósod, hé? — lépett hozzá egy, csontosarcú paraszt, s a többiek már előre kuncogtak az obsitos válaszán.

Kaskötő Kis Péter a homlokára tolta bozontos szemöldökét, s amit már régen nem tett, széles ívben leköpött az olajos padlóra.

Kitört a nevetés, pedig Kaskötő még semmit sem mondott.

— Naaa! Péter! Csíp a bagó?

— Csíp ám a madonnaképű szűzmáriátok! Az! — nézett dühösen körül, és újabb itókáért lépett a söntéspulthoz.

54