Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 3. szám - Farkas Imre: Napfogyatkozás (Elbeszélés)
Békacsősz futott a talicskáért — Hátra!... Ki!... — kérte Szüle, és fejével a kijárat felé intett. Békacsősz vigyázva tolta a talicskát. — Nehéz? — kérdezte súgva Retkes. Békacsősz tagadóan rázta a fejét. A tormásnál intett Szüle, hogy jól van. Álltak a talicska mellett. — Játék... játék! — mondta bizonytalanul Szüle. — Vigyél föl az almafára — kérte Retkes, és megfogta Békacsősz kezét. — Ehetnénk almát is, már pirosodik. És hátha látnánk napfogyatkozást. Te már nagy vagy, csinálj napfogyatkozást! De nem baj ám, ha nem sikerül — mondta nyugtatóan, amint Békacsősz töprengő arcába nézett. Indultak. A kicsi ugrándozva ment, a nagyobb komolyan. — Hej, ha én most napfogyatkozást tudnék csinálni! — gondolta Békacsősz és önkéntelenül felgyorsultak a léptei. — De bárhogy akarnám... Ha nagyon- nagyon akarnám is ... Sebesen lépkedtek a mezsgyén, a krumpliföldön halomról halomra ugrottak, a herében már futottak a fa felé. — Egyszerre három helyen kell érezni a fát — oktatta Retkest Békacsősz, amint kapaszkodtak. — Mindig az ág tövére lépj! — Ö járt elől, mutatta az utat az ismeretlen tájon. Retkesből lassan kopott ki a félelem. Izgalom és öröm szorongatta, s amint magasabbra ért, nőtt benne a büszkeség. Bőrét levelek tapogatták, néha alma koppant a fejéhez. Teljesen új világot látott. A rögök szürke tésztává folytak össze: a krumplibokrok elterültek a földön; a kender eltörpült; az udvar összement; a ház és a kútágas belesüppedt a földbe. Amint emelkedett, egyre tágult a tér. Látta a föld végén a bemeszelt mezsgyekövet, legelő, nádas, csillanó víz bújt elő a tájból, s az éren, a dombokon túli zöld térségekből fehér utak, tanyák, s a tanyákon túl a messzeség, ahol Retkes még soha nem járt, s ahová most mégis eljutott. — Kiáltani szeretnék! — mondta, amikor beültek a fészekbe. — Kiálts! Kiálts nagyot! — budította Békacsősz, akire átragadt a lelkesedés. — Retkes fent van a fán! — akarta kiáltani, de csak suttogott. Szüle lehunyt szemmel ült a talicskában, alig lélegzett. A tormalevelek erős illata csodálatosan letisztította gondolatait, hallását, könnyű lett a teste is. Tisztán hallotta a verebek csiripelését, a jóllakottan alvó malacok szuszogását az ólban, a húsos tormalevelek sóhajtását, amint összesurlódtak a gyönge szélben. Békacsősz szája a fülénél suttogott: — ... és amikor a Nap elkormosodik, lemerül a nagy-nagy tisztavízű tóba, ahol született. Nagyon mély a tó, nincs feneke. Merül, merül és egyre forog. Mind mélyebbre merül, s amikor megtisztul, megáll. Csak egy egészen kicsi ideig áll, mert ekkor már olyan könnyű, hogy emelkednie kell: a feneketlen tó vize fölemeli. Fényesedik, fényesedik, s amikor kilép a tóból, megvan a nap- fogyatkozás. — És újra csicseregnek a madarak? — kérdezte Retkes. Szüle rábólintott. A talicska lábai mélyebbre nyomódtak. 4« 51
