Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 3. szám - Farkas Imre: Napfogyatkozás (Elbeszélés)
— Majd vinnéd még — mondta Békacsősz sértődötten, mint akinek jó szívvel nyújtott falatot ütöttek ki a kezéből, de belül vihogott. Elindult az utcára. Alig csattant mögötte a zár, Retkes eldobta a talicskát, és a létrához szaladt. Kiemelte a gally közül, belekapaszkodott, húzta. Hátrált előbb, majd megfordult. Húzta minden erejével. A fenyőlétra halk kárálással futott utána a taposott mezsgyén, az elvadult tormásban már fulladozott, a krumpliföld halmocs- káin akadozva ugrált, a heretarlón utolsó erejével kocogásba kezdett, az almafa alatt kimerültén huppant a földre. Iszonyú magasnak látszott alulról a fa. Fent a legtetején, a hármas elágazásnál volt a fészek: Békacsősz csillagvizsgálója. Retkes a fának döntötte a létrát, és tolta. A létra nem ment. Ekkor alábújt, s egyidőben tolta is, emelte is. Száraz kéreg túródott a fáról. Retkes a földre nézett, nehogy a szemébe hulljon valami. Amikor a létra újból elakadt, kibújt alóla. Agcsonkba akadt a felső fog. Visszabűjt, megemelte, megvetette a lábát, teleszívta magát levegővel — na most!... Békacsősz kidöntötte a soklyukú cserépedényből a vizet. Nem is víz volt az, daraszemekkel keveredett sár ráncosodott az edény alján. Kicsorgatta a sarat, és kimosta a naptól átforrósodott edényt. A Kopasznyakú hívására a csirkék kifutottak az orgonabokor sűrűjéből, felugráltak a fűből, elhagyták a papsajt szűrt fényű rengetegét, feltartott szárnnyal, repülést utánzó mozdulatokkal futottak. Bedugták fejüket a lyukon, bemerítették a csőrüket! és fel a fejet az ég felé. Ügy bókoltak, akár a kútgém. Előbb kerek kis fenekük, aztán a fejük állt magasabban. Ivott az anyatyúk is. A csirkék háromszor is billentek, amíg ő egyszer. Amikor emelkedett, a fejét mindig a ketrecajtó keresztlécébe ütötte. Békacsősz kínlódva együtt nyelt vele. Érezte, a szomjas állatnak csak félöröm az ivás. Mintha valaki mindig visszatartaná a poharát, amikor éppen hátra akarja billenteni. Közelebb tolta a cserepet. A kotlós csukott szemmel ivott. Végighullámzott torkán a bőr, amikor nyelt. Békacsősz kisimult lélekkel távozott. Amióta ia fiú kilépett az utcára, Szüle az ablaknál állt. Behúzódott a függöny ráncai közé és várakozott. Békacsősz letette a locsolót, s mint aki távol sejti a veszélyt, de nem bizonyos felőle, a fához lopakodott. Szüle rádőlt az ablakpárkányra, megkeményedtek a szemei. Békacsősz fojtásra emelte a kezét. Látszott a tekintetén, főtartásán, szétvetett lábain, ha senkitől sem zavartatva elkaphatja ezt a nyomorult, görcs kisfát, Szüle satnya kedvencét, addig rázza, csavarja, amíg fulladtan, sárgán le nem hullanak azok a gyalázatos levelei. Már-már rettenetes szándékához kezdett, amikor váratlanul lehanyatlottak kezei. Hátralépett. Küzdött benne a jó a rosszal. Az egyik percben sajnálta, a másikban gyűlölte halálraszánt áldozatát. Fenyegető morgás, majd gügyögés tört elő a torkán. Ujjai görcsbe rán- dultak, majd kiegyenesedtek. Szüle felgerjedve lesett a függöny mögül, nehéz szuszogása kihallatszott az utcára. Békacsősz az ablakra sandított. Amikor látta, hogy a feketekendős fej kidagasztja a függönyt, éles kiáltással a fának rontott, de még abban a pillanatban meg is torpant. Gyengéden simogatta, féltőn babusgatta a halálraijesztett akácot. Végül a tövére csorgatta a locsoló alján maradt vizet, s mint aki bölcső 4 ÉLETÜNK 49
