Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 3. szám - Farkas Imre: Napfogyatkozás (Elbeszélés)
FARKAS IMRE NAPFOGYATKOZÁS Hirtelen jött a nyár. A levelek meggörnyedtek, a keritésdeszka pattogott, a kútgém remegett a levegőben. A könnyűkék magasság éles sugarakat ontott. A kopár udvaron elszenesedett foltoknak tűntek az árnyak, még enyhe füstszag is érzett, mintha valahol valamit égetnének. A tyúkok tikákoltak, a malacok bemenekültek az ólba, a csirkék szétejtett szárnnyal bújtak a friss kaparások mélyére. Délután három óra volt. Retkes az eresz alatt ült, szaporán szedte a levegőt. Hátát megkönnyebbülten a falnak vetette, talpát a csorgás oldalának támasztotta. Meztelen felsőteste úgy bújt elő a nadrág korcába tűzdelt lapulevelek közül, mint egy fakó és maszatos virág. Vékony bőrén átfehéredtek bordái, haja a homlokába lógott, kicsiny orra tövén apró vízgyöngyök sorakoztak. Ha nem mozdult, átsiklott rajta a tekintet. Fehér hangolású arcát egyedül a szemek kékje és a száj piros- sága élénkítette. Éppen csak annyi ideje volt, hogy a létrát elrejtse a gally közé, Békacsősz már jött is a mezsgyén. Dobolt a felfordított locsolón, dereka köré csavarva hosszú tökindát húzott. A vadkender és a torma közötti üres szérűn még meg- megugrott, nyerített is egy harsányat, de a hátsó kapunál megkomolyodott. Fontoskodva sürgött az udvaron: becsukta a kamraajtót., cserepet dobott a verebek közé, átugrotta a talicskát — egyre szólt szájában a tökduda. Amikor a síp berekedt, kicsapkodta belőle a nyálat, és változatlan kitartással dudált tovább. Öltözéke nem tért el a Retkesétől. A haja és a szemöldöke látszott sötétebbnek, ajka nem volt oly levedző piros, s amíg Retkes lába enyhén befelé hajolt, a Békacsőszé kissé kifelé igyekezett. Egyben különböztek határozottan: Békacsősz tízéves volt, Retkesnél négy behozhatatlan esztendővel idősebb. Várnom kell, gondolta Retkes, és ásított. Békacsősz még csak a nagycsirkéket etette meg. Utána zöldet hoz a malacoknak, s majd, ha az utcára megy... Az utcáról mindig soká jön vissza, mert azok az ő csirkéi. A polyvásban talált rájuk, ott költötte őket a Kopasznyakú. Orozva kelt csirkék, mondta Anya. Békacsősz mindig így mondja: „az én kopaszkáim” — pedig nem is mind kopasz. Türelmetlenül megvakarta a fejét, és rátoppantott egy hangyára. Ha Anya elmegy hazulról, mindig nehezen múlik az idő. Békacsősz olyan lesz, mint egy gunár: vigyáz és parancsol. Amikor elvette a létrát a tyúkóltól, leverte a falat. Ha Békacsősz észrevenné, elvenné a létrát, s akkor nem láthatná meg a nap- fogyatkozást. Irgalmatlanul kíváncsi pedig, milyen lehet. Békacsősz nem engedi föl a fára, csak ha nagy lesz. Mikor lesz még ő nagy? . .. S addig ne lásson nap- fogyatkozást? Békacsősz elindult a talicskával. Nem szólt Retkeshez, csak ránézett, mint egy legelő állatra, nem ment-e kárba? Amikor az ól előtt járt, Retkes nem 44
